Are you with me? - Lezárás (2. rész)

Hosszú idő után ismét meghoztam az ígért részletet, ezúttal valóban az utolsót. Ezen a ponton, az Are you with me? novellával fogom végleg befejezni a történetet. Nagyon remélem, hogy nektek is ugyanakkora örömet jelentett elolvasni, mint nekem megírni, és ezáltal is még inkább fejlődni. Érdekel a véleményetek mind a novella befejezésével, mind az egész történettel kapcsolatban, szóval írjatok bátran kommentet. Valamint a zenelistát a teljes novellához megtaláljátok az Are you with me? novella menüben.
(Nem fogok spoilerezni, de lesz egy város a történetben, ami ugyan valóban létezik, de magam találtam ki a leírását, tehát nem tükrözi a valóságot! Valamint trágár szavak előfordulhatnak benne!)

Nem maradt más hátra, minthogy utoljára is kellemes olvasást kívánjak nektek.  És megköszönjem, hogy velem tartottatok, míg elmeséltem Olivia Hastings történetét. ♥

Bonie Millis

Calvina arcáról azt olvasom le, hogy arra várt, hogy mindketten itt legyünk.

- Mi az ördög! Hogy a pokolba kerülsz ide? – rázza a fejét Saade, majd Calvinatól felénk fordul – És ti?

- Ha végre engednétek szóhoz jutni, akkor meg is tudnátok. – forgatja a szemét az olasz lány.

Csend borul közénk, Eric is közelebb jön, bár elég bizalmatlanul és elárultan pár lépéssel arrébb áll meg. Calvina is közelebb ér, én pedig automatikusan a fegyveremért nyúlok. Ezzel mindenkit meglepve. Feltartom jelezve, hogy inkább jobb, ha ott marad, ahol van. Biccent egyet, és a békesség kedvéért megáll a helyén.

- Egyedül vagy itt? – kérdezem idegesen.

- Engedjétek már, hogy elmondjam! – mind bólintunk, aztán nagy levegővel, mintha csak annyira fel kellene készülnie rá, folytatja – Én hívtalak ide mindkettőtök, ezzel a kis megjelölt térképpel, ha ráírtam volna, ki vagyok, és mit akarok, akkor nem jöttök el.

- Valóban. – morogja Eric, majd beletúr a hajába.

- Minden okotok meg is lenne rá, hogy a szakadék alján hagyjatok, de. De a segítségetekre van szükségem.

Felnevetek, ám a könnyek már sorakoznak a szemem sarkában – Milyen segítségre?

Erre a válaszra már mindhárman kíváncsiak vagyunk. Türelmetlenül nézzük a lányt, aki hirtelen tördelni kezdi az ujjait és mintha küzdene magával, hogy elmondja-e nekünk, amit szeretne. Úgy néz ki, mintha félne.

- Két és fél hete kiengedtek a börtönből. Megelégeltem, hogy Jame irányít engem, és ugyanúgy fenyeget, ahogy annak idején próbált titeket is. Sokáig nyúl a keze, de most hogy börtönben van, sokat őrlődtem azon, hogy végül én is ellene vallok. Végre elhatároztam magam, elmondtam mindent az FBI-nak, majd elengedtek, Jame pedig még kapott plusz éveket a rács mögött. Sőt a nagybátyját is elárultam, hogy kommunikál kifelé. Most pedig félek a következményektől, hiszen kiestem a bizalmából. – hangja el-elcsuklik.

- Várjunk, várjunk. – kezd bele Eric – Mi van? Téged is fenyegetett?

- Igen. Azért álltam mellette olyan biztosan, mert nálam nem csak ígérgetett fenyegetéseket. Be is váltotta, ugyanis apám dolgozott neki először. Még Olaszországban mikor fiatalabb voltam. Apám miatta került börtönbe, és én miatta lettem a gonosz áruló.

- Nem tudok bízni benned! Simán átverhetsz bennünket. Hiszen már egyszer szemrebbenés nélkül megtetted. – megrázom a fejem és a többieket figyelem, akik látszólag egyetértenek velem – Különben te hagytad a meghívót Ericnek az étteremben?

Eric döbbenten néz rám, még mindig ugyanabból a távolságból, értetlenebb, mint eddig. Nincs hozzászokva, hogy mindenből kimarad. Calvina pedig szintén meglepődik, mintha semmiről sem tudna. Ez a játék már nem tetszik így. Különben is mit tudhatnánk mi segíteni neki, ha a hatóságnak nem beszélt a dologról.

- Én most kommunikáltam veletek először ezzel a térképpel. Hova hívtam volna meg Ericet? – lép még egyel közelebb a lány, én pedig felemelem a kezem, amelyikben a fegyver van, hogy maradjon a helyén.

- Rendben. – jött oda elém az énekes – Szóval hova hívott volna meg? Mikor? És én miért nem hallottam erről? – kiabál velem.

Az ajkamba harapva összenézek Alexel, aki bátorítóan bólint felém. Ő még mindig azt hiszi, hogy ezt Eric meg fogja érteni. Megrázom a fejem.

- Az étteremben a vitánk után elrohantál, én visszamentem Alexhez az asztalhoz, és ott volt egy meghívó a királyi palotába, neked címezve. Ez már önmagában gyanús volt. Ezért gondoltam valami ismerős ’gond’ hagyta ott, én pedig megijedtem. Meg akartalak védeni a dologtól, ami engem az elmúlt másfél évben végigkísért. A félelem és a gyász, amit átéltem. Közöltem Alexel, hogy nem mondhatja el neked, amíg ki nem derítem mi ez pontosan. Ekkor még nem mondtam neki egy szót sem. Ám követett, hogy megtudja, mi folyik itt, de még egy furcsa üzenet érkezett, Calvina térképe. A svéd palotából meg majdhogynem kidobtak, mert nem ők küldték az üzenetet. Szerintem egy jelzés volt ez, amiről ott nem is hallottak. Most már tiszta, hogy Jame-től. Te kaptad. Csak meg akartalak óvni attól, amit én átéltem! – magyarázom, míg ő haragosan néz.

- Senki nem kért erre Olivia. – beletúr barna hajába, én pedig, ha lehetséges elbújnék a csatornában, olyan borzalmasan érzem magam. Ha vége az ügynek önként megyek diliházba.

- Srácok! – csitítja Calvina – Most menjünk be a lakásba, amit itt fent bérlek az utolsó emelten.

- Menjetek előre Alexel, még van mit megbeszélnem Hastingssel. – Eric hangja utasító, nekem pedig megtelik a szemem könnyekkel.

Calvina mogorván néz, miszerint még tovább húzzuk az időt, de belemegy, így elindul vissza az ajtó mögé. Alex pedig habozott, gondolom, nem igazán akar a lánnyal kettesben maradni, mert nem ismeri, plusz a sok sztori után már nem is ért semmit. Amin nem lepődnék meg, mert már én sem vágom, mi van. Nekem is kicsit kezd elegem lenni a szituációból, miszerint gonosz vagyok, és minden embert belerángatok az ügybe, amihez nem is lenne semmi köze. Valamint hazudozom Ericnek. Különben is, ha Alexet lerázom, akkor úgyis követett volna, hogy rájöjjön mi ez az egész.

Saade és én a pillantásunkkal üzenjük, hogy tényleg menjen be Alex is, jobb, ha ott vár meg minket. Nagy nehezen bólint, lemegy a tetőről, megvárjuk, míg becsukja maga mögött az ajtót. Megfordulok, Eric egyre közelebb ér. Olyan közel van, hogy már érzem az illatát, pár pillanatig hallgatva figyel, majd belekezd a szemrehányásba.

- Mit képzelsz Olivia, csak úgy játszhatsz az életemmel a hátam mögött? Mi a francnak nem lehetett erről szólni? Hidd el, rohadtul tudnám kezelni az ügyet. Így legalább téged nem érintene. – vádló hangja kiakasztó.

- Kétlem, te idióta! – kiabálok vele, a könnyeket még visszafojtom, de az idegesség már rég

eluralkodott rajtam. Bele mondhatom a képébe a véleményem. – Nem tudsz racionálisan
gondolkozni, ahogy hallom és látom is. Nem vagy olyan állapotban. Mit műveltél a karriereddel? És mit művelsz máséval? Nem menne egyedül! Neked még jól van az egész családod, nem engedhettem…

- Ó a hős megmentő, aki csak megóvni akar. Akkor a legjobb barátomat miért mártottad bele az ügybe?! Azon csodálkozom, hogy Andrew drága nincs itt, és a fél várost még nem csődítetted ide…

Még mindig közel áll, így hirtelen felindulásból lekeverek neki egy pofont. Nem bírom tovább tartani magam, sírni kezdek, a szorítás a mellkasomban óriási. Hogy beszélhet így velem, azok után, ami az apámmal történt? Saade pislog párat, eléggé meglephettem, végigsimít a piros helyen, ahol a tenyerem érintette az arcát. Talán ezzel ő maga is visszatért a földre.

- Szemét vagy, tudod? Nem hiszem, hogy te abban a helyzetben tudtál volna hihető választ adni Alex kérdéseire.

- Hazudtam volna! A picsába Hastings, ne akarj már állandóan okoskodni.

- Fogd be! Ezzel nem oldasz meg semmit sem. Menjünk be, beszéljünk Calvinaval, hogy mit akar velünk pontosan. Aztán szépen újra elválnak az útjaink és nem kell többé elviselnünk egymást. Ne félj, soha nem térek vissza Svédországba. Már éppen elég okom van, hogy elkerüljem. – csalódott vagyok, s már csak szipogok.

- Jól van, gondolom, én vagyok az egyik. Örülök, hogy nem kell téged elviseljelek. Nekünk ez soha nem jött volna össze, mindig is utáltuk egymást. Így legalább nem akadályozom a kis köreidet Drew-al. – barna szeme sötéten ég a haragtól, én pedig összeszorítom a fogaim, de a mondanivalót nem tudom bent tartani. Önkéntelenül felnevetek, régi emlékfoszlányok áramlanak az agyamba.

- Én meg a kis nőcskéiddel, de nem engedem, hogy Noraht is húzd le magaddal a leejtőn.

- Erről nem neked kell döntened. – lehajtja a fejét és a fehér cipőjét bámulja.

Nekitámaszkodom a falnak, letörlöm az arcom az ujjaimmal: - Igaz.

Az életemnek már mindegy, az idegeim tönkrementek, a szívem fáj, elvesztettem az édesapám. Nincs már mit veszítenem, és arra jutottam, hogy bosszút kell állnom. Azon, aki minden életet tönkretett. Valami azt súgja ő az aki, megint bábuként akar minket rángatni. Szerintem nincs rácsok mögött már. Megtalálom Jame Alis-t és szembenézek vele, amiért ezt tette velünk…velem. Más már nem érdekel egyáltalán.

Csendben lefüggesztett állal megfordulok, odasúgom neki: - Tégy, amit akarsz. Nem fog érdekelni. – Majd ellököm magam a hideg faltól, és elindulok magam is befelé. Saade még áll ott ugyanúgy a cipőjét bámulva, csak percekkel később csatlakozik hozzánk Calvina nappalijába. Addig mi magunk is csendben bámulunk a fal felé.

- Beszéljük meg, miért is vagyunk most itt. – néz Eric Calvinára szigorú vonásokkal, komolyan, amikor megérkezik.
Helyet foglal az elnyűtt kanapén mellettem és Alex mellett, Landry állva marad. Hosszan beszívja a levegőt, körbenéz, mintha félne valamitől. Majd határozottan belekezd a lényegbe, amiért itt vagyunk.

- Jame-et valószínűleg ki fogják engedni, ha még nem tették meg. Szeretnék visszamenni Olaszországba, viszont, ha kiengedték, akkor ő is ott lesz, és várni fog rám. Félek attól, ami annak a következménye lehet, hogy elárultam őt. – hangzik elég félénken a hangja.

- Mégis miért engednék ki, azt a barmot? – hangzik a kérdés Erictől, aki erősen kételkedik a lányban, s ezzel egyáltalán nincs egyedül.

- Jame-nek volt egy terve, amivel ki akart minket juttatni a rács mögül. Olyan kifogást talált, ami enyhítő körülmény lehet számára is. A nagybátyjára kent volna mindent, miszerint ő kényszerítette erre. Hisz annak az embernek már úgy is mindegy lett volna. Szerintem, amint én elhatároztam, hogy kiadom, ő maga is cselekedett, mielőtt elítélték volna. Nagyon furfangos, amit akar, azt eléri, ezt már megtanultam, míg neki kellett dolgoznom. – magyarázza a fekete hajú, csendben figyeljük.

- Miért bízzunk meg benned? És miért kell nekünk segíteni rajtad? – kérdezem elég szemrehányón.

- Teljesen jogos, ha nem akartok és nem is segítetek. De gondoltam együtt bizonyíthatjuk a hatóságoknak, hogy ő az a gonosz, akinek a rács másik oldalán van a helye. Hogy ha visszatérek rám és a családomra támad. – ezt igazán meggyőzőnek találom. Körbetekintek a többieken. Senki nem szól semmit, mindössze csendben a gondolataiba mélyed.

- És tényleg azt, gondolod – töri meg a csendet Saade – hogy utána nyugtunk lesz és végleg békén hagy minket. Mert egyértelmű jelet kaptunk tőle, hogy igen valószínű, kint van és bosszúra szomjazik.

Calvina bólint, bár mind tudjuk, ez nem lesz olyan egyszerű feladat, mint ahogy beállítja.

- Én benne vagyok. Tökéletes reváns, ha elrontjuk a bosszúját. – állok ezzel Landry mellé, hisz ezt határoztam el, a saját bosszút.

Eric még aznap késő délután felhívja Noraht, hogy halaszthatatlan magánéleti ügye jött közbe, de ha visszatért a megbeszéltek szerint készítik majd a dalt. A lány természetesen beleegyezik, ezért telefonál nekem, hogy a hirtelen szabadidejében inkább haza menne.

- Menj, csak nyugodtan pihend ki magad. Foglalok neked repülőjegyet. – ajánlom fel, hiszen valószínűleg pár napig szükségem lesz arra, hogy ne keressenek.

- Köszönöm. Addig te is pihend ki magad, sok rajtad a nyomás, rengeteget dolgozol. – hallom a hangján hogy mosolyog, míg a tanácsot adja.

- Ne aggódj, én még maradok a lakásomban pár napot itt Stockholmban. A csapatnak is szólok, róla, ha lesz valami, majd ők intézkednek az irodában.

Miután leteszem a telefont és mindent elintéztem, veszek egy nagy levegőt, s neki állok összecsomagolni pár dolgot.

Június 15.

A bérelt Lanciaval indulunk el Rómából a leszállás után. Calvina azt mondja nincs messze a kisváros, ahol született a fővárostól, viszont annál nyugisabb, tipikus olasz városka. Utunk egy majdhogynem teljesen egyenes, régi, kátyús főúton vezet végig. Zöld tájjal, egyforma egyenes fákkal övezve az útszélét. Az úttól kicsit távolabb, néhol magányos kis mediterrán tetős villák sorakoznak, medencékkel, és rövid földes bekötőutakkal. A nap szembe süt, bár a fák takarása miatt nem vakít. Az egésznek fantasztikus hangulata van. Eric éppen a rádiót kapcsolgatja, hátha talál valami értelmes csatornát. Másfél óra utazás után meglátjuk a táblát, miszerint megérkeztünk Tarquinia-ba. Ahogy egyre beljebb érünk a belvárosba, tudatosul bennünk, hogy ez egy tengerparti város, a sok pálmafa és színes virág láttán. Valamint az is, hogy ez egy igazán tradicionális város, annak ellenére, hogy egy üdülőparadicsom lehet. Vannak teljesen modern nyaralók, és új utak, de rengeteg szűk kis utca, sikátor is a szemünk elé tárul, ahol a macskakövek uralkodnak. Tele van ódon olasz stílusú téglaházakkal, aminek ablakaiban virágok díszelegnek, s a színesre festett ablakkeretek varázsolnak még mediterránabb hangulatot. Rengeteg kis kávézó, étterem sorakozik az út szélén, teraszokkal és napernyőkkel, ahova élvezet lehet kiülni a forróságban. Csak kapkodni tudjuk a fejünket olyan gyönyörű a látvány. Közben Landry izgatottan és boldogan irányít minket, hogy végre hazaérhessen a családjához. Hamarosan be is érünk egy előkellőbb negyedbe, aztán Calvina jelezi, hogy azon a fekete díszes kapun behajthatunk. A lányon kívül mindhárman döbbenten nézünk, micsoda kisebb villa kertjébe fordulunk be. Nem egy latin-amerikai szappanoperába való, szökőkutas csoda, de azért egy szép rendezett kertet látok magam előtt. Az mögött pedig egy ízléses földszintes teljesen felújított házat. Tátott szájjal kászálódok ki a kocsiból, majd hátra fordulok.

- Komolyan itt laksz? – kérdezem.

- Az egészet az apámnak köszönhetjük. – válaszol egykedvűen, amit nem csodálok, hisz az édesapja börtönben van Jame ügyletei miatt. Nekünk is könnyen lehetett volna ez a sorsunk.

Calvina int, mi pedig követjük őt a bejárat felé, ám még oda sem érünk, már nyílik az ajtó. Egy körülbelül tíz éves kislány szalad ki rajta olaszul kiabálva. Nem értünk belőle semmit, hiába nézünk egymásra tanácstalanul. Mind megállunk, Landryt pedig majdnem felborítják, majd szorosan átölelik. Halljuk a párbeszédüket, szipogásukat, sírnak a boldogságtól, bár még mindig tanácstalanok vagyunk a fiúkkal. Az ajtó felé fordulok, egy idősebb, de bőven fiatalos hölgy összekötött, hosszú fekete hajjal és egy magas tinédzser fiú indultak szintén felénk. Mindkettő boldog. Ők is üdvözlik Calvinat, majd kérdőn néznek felénk.

- Bocsássatok meg srácok, csak annyira hiányzott a családom. – közelebb lépnek hozzánk és bemutat minket. Az édesanyja Marta, az öccse Carlo, valamint Sofia a kishúga, aki sajnos nem beszél a nyelvünkön.

Nagy szeretettel fogadnak minket, körbevezetnek a csodálatos lakásban. Kapunk egy-egy szobát, ahol lakhatunk, míg itt tartózkodunk, aztán leültetnek minket a hátsó kerti asztalhoz, ahol ebédhez terítettek.

- Annyira hiányoztál Calvy, mikor apád börtönbe került, te meg elmentél azzal az Alis figurával. – Marta aggódó tekintete kíváncsi mindenre.

- Anya, tudod, hogy csak az öcsémet akartam ezzel védeni. Nem engedhettem az ő életét tönkretenni mocskos üzletekkel, és a börtönnel. Őket – mutat ennél ránk Landry – átvertem, tőrbe csaltam, akár meg is halhattak volna. Börtönben is voltam. Most pedig segítenek nekem, nem kényszeríthet már senkit Jame ilyen dolgokra többet, ezt megígérhetem.

Magyarázata számunkra sok mindent világossá tesz. Az anyja idegesen hallgatja, bár igyekszik leplezni az érzéseit. Felhörpintem a narancslevem, és picit zavarban érzem magam, mivel nem tudok megszólalni. A családi idillben elég kellemetlenül érzem magam.

- Hogy van apa? – érdeklődik tovább.

- Erős ember, ezt neked nem kell magyarázni. Miattunk kibírja, de ha Alis végre rács mögé kerül, csökkenthetik a büntetését. – beszél az anyja, majd felénk fordul – Fiatalság, nem egy szent ember a férjem, de nem is bűnöző, ahogy azt Jame ráfogta.

- Biztos vagyok benne. – bólogat nagyokat Saade, bár talán kissé kétkedik.

***

Késő délutánra már csak mi négyen maradunk kint a teraszon összedugni a fejünket, valami épkézláb terv kiötlésére, s úgy tűnik Calvinának van kész, viszonylag átgondolt ötlete. Jól ismeri Jame játékait és itteni üzemeltetésű bárját, aminek az emeletén van egy lakása és az úgynevezett irodája. Kiderül számunkra, hogy azért van börtönben Landry apja, mert egyezkedett ezzel a szörnyeteggel, és ugyanúgy a saját bőre mentésére elárulta, ahogy tette Eric-kel. Fogalmam sincs, hogyan engedhetik ki, bármit is hazudik össze, de egy biztos, amint kiderül számára, hogy az olasz lány hazatért, ő maga is ide fog jönni. Sőt előfordulhat, már itt rejtőzködik az apartmanjában. A fekete hajú lány felvázolja a tervét, miszerint elmegyünk Alis bárjába, beolvadunk, nyomozunk kicsit, s kiderítjük az igazságot. Apám halálát biztosan megbosszulom neki.

Még aznap késő délután elindulunk a tengerparti éjszakához öltözve. Igaz, a szórakozóhely Tarquinia óvárosában van, mi mégis teszünk egy kis kitérőt a part irányába. Kibújok a szandálomból, felveszem a kezembe és a langyos homokban sétálgatunk, a távolban már bőven lement a nap, mindössze az ég alja vöröslik. Mindannyian – de én biztosan – idegesek vagyunk az előállt helyzet miatt. Viszont a lemenő nap szépsége eltölt egy kis magabiztossággal. A többieket kémlelem, Alexet, aki csendben jön mellettem, s kíváncsian fürkész. Calvinat, aki rugdossa a homokot kissé távolabb a másik oldalamon. Majd hátra fordulok, a mögöttünk kullogó Saade látványa már nem bőszít amiatt, amit mondott, most már szánalmasnak találom az eddigi viselkedését. Ő pont felnéz rám, de nem mond semmit. Meglepődöm a hallgatásán, talán benőtt a feje lágya. Sietni kezd, hamar be is ér, majd szólásra nyitja a száját: - Olivia, figyelj. – megköszörüli a torkát – Sajnálom, ahogy viselkedtem veled, durva dolgokat vágtam a fejedhez.

- Valóban. – válaszolok hidegen, várom, hogy mond-e még valamit. Közben pedig már a hullámok csapkodják a lábam és a szél kócolja a vállig érő hajam. Mélyet szippantok a sós levegőből.

- Szeretnék veled jóban maradni, hiszen a társaságod régen többnyire kihozta belőlem egy jobb oldalam. Igazad van, sajnos nekem sem tetszik, ahova haladok, és talán az utálkozás miatt van az egész.

Megállok a vízben, pislogok párat, nem hittem volna, hogy ezt fogja mondani. Bármire számítottam, de ilyen szintű őszinteségre nem. Körülnézek, a többiek körülbelül öt méterre vannak már, jómagam válaszra nyitom a számat, azonban fogalmam sincs, hogyan reagáljak. Elmosolyodom.

- Mondok én neked valamit, ez már jó kezdet, hogy visszatérj a régi énedhez. – válaszolom őszintén, s a vállára teszem a kezem. Ahogy megérintem, előtör pár emlék, a szívem sűrűbben kezd dobolni, gyorsan el is veszem. Megvakarom a nyakam és lassan odébb állok, indulunk Alexék felé.

Olaszos óvároshoz híven, szűk, macskaköves mellékutcákon vezet végig az utunk, amiket utcai lámpák világítanak meg, csak hogy még hangulatosabb legyen a látvány. Mindenütt emeletes, régi épületek színes ablakkeretekkel. Hamarosan megérkezünk Jame bárjához, ami pont egy ilyen tipikus épület alatt van, a felső szintje pedig lakássá van alakítva. A bejárat fölött ki van írva a szórakozó hely neve, valamint már tompán halljuk a zenét is az utcáról. Lefelé a föld alá kell lépcsőznünk. Belépünk a viszonylag tágas alapterületű bárba, ahol félhomály uralkodik. A falon színes égők lógnak körbe, megadva ezzel a hangulatvilágítást. Régies fa és kissé azonban modern berendezése a tipikus ódon Olaszországot idézi elő. El tudom képzelni, hogy ez a hely valóban Jame fenntartása alatt működik. Leérve a lépcsősoron látjuk, rengetegen vannak bent, jó és rosszkinézetűek egyaránt. A zene modern, és épp elég hangosan szól, hogy a beszélgetéseket kicsit elnyomja, ám üvöltésre sincs szükség. Megállunk a tömeg közepém, s Calvina felénk fordul.

- Akkor vegyüljetek el, addig én kiderítem itt van-e Jame, vagy egyáltalán kiengedték-e. Bár biztosan kiszabadult. – magyarázza a fejét rázva, idegesen. Bólintunk.

Elindulok a mulató tömegben, de Alex azonnal követ, és úgy dönt, felkér táncolni. El sem tudtam képzelni, hogy hétköznap is ekkora bulik vannak ebben az országban. Kicsit izgatottan beleegyezek, mivel Alex profi, de aztán elvegyülünk az emberek között. Saade meg ott marad egyedül, a pult felé akarja venni az irányt, Calvina sem indul még el, visszatartja, valamit még beszél a sráccal. Remélem, azt mondja neki, még véletlenül se kezdjen el inni. Mindenképp józannak kell lennünk.

/Eric Saade/

Mindenki elindul a megbeszéltek szerint, el tudnak vegyülni, én pedig tehetetlenül állok ezen az egyébként baromi jó szórakozóhelyen. Jobbra tőlem Olivia és Alex már táncolnak, és látszólag fantasztikusan érzik magukat az előállt helyzethez képest is. A zene csak zúg, az emberek körülöttem mozognak, sőt igen élvezik is a görbe estéjüket. Még jó, hogy kalap van rajtam és nem ismernek fel, mint énekest. Magam mögé nézek, s látom, hogy Calvina hiába indult el már egy ideje, ugyanis mögöttem áll és figyel. Még a szemöldökét is összehúzza, így mogorva arcvonásai villannak elő. Mély levegővétellel visszatrappol, majd mögém néz a másik két társunkra, akik elfoglalták magukat. Az olasz lány megrázza a fejét, majd rám néz. Meglepődöm az arckifejezésén, el sem tudom képzelni, mire gondolhat.

- Komolyan Eric, tudom, hogy nem vagy a toppon, de szedd már össze magad! Rossz rád nézni. – kezdi a fekete hajú lány.

- Mi? – döbbenek meg.

- Ne légy már hülye! Ha szeretnél még valamit Oliviával, mutasd meg neki. Mert így végleg elfogod veszíteni őt. Te bolond, akkor aztán nem kapod vissza többet! Ha elfeledtet vele valaki. – magyarázza az olaszos temperamentumával, majd sejtelmesen fejezi be. Most komolyan, mi van? Én inkább faképnél hagynám, mert ehhez semmi köze, valamint nem is aktuális, de aztán rá kell jönnöm, hogy igaza van.

- Miből gondolod, hogy bármelyikünk is szeretne még valamit a másiktól? – meredek rá, s hárman majdnem fellöknek bennünket.

- Nem mindegy? Csak gondolkozz el rajta, miért mentél utána Londonba, miután elment. És vajon ő miért akarta feláldozni magát most, amiért nem szólt az előállt ügyről? Valamint a legfontosabb, min is veszekedtetek a tetőn? – számolja a kérdéseket az ujjain, s az utolsóra még a szemöldöke is feljebb csúszik. Azzal fogja magát és elrohan a dolgára.

Egyedül maradok, s Oliv felé meredek. Calvina úgy összezavart, hogy fogalmam sincs, mit érzek. Féltékeny lennék? Miért? Alex a haverom és eddig sem viselkedett félreérthetően, sőt ha jól emlékszem, már tud a régi kapcsolatunkról is. Viszont nem csak ő létezik ezen a világon, vajon Drew-al mi a helyzet? Miért agyalok ennyit ezeken a kérdéseken?

Közelebb megyek, de megvárok egy lassabb számot a kérdésemmel: - Táncolhatok veled, Oliv?
Kelletlenül felhúzza a szemöldökét, és látszólag nem érti, miért akarom ezt. Alex azonban kapcsol, s arrébb áll egy kicsit, hogy a Hastings lánynak legyen döntési ideje. Bármi is folyik épp kettőjük között, Alex valószínűleg tudja mi a helyzet, és mégis csak a legjobb barátom. Tovább hátrál, így Olivia nem tehet mást, mint bizonytalanul bólint. Megigazítja a sötétkék ruháját. Felé nyújtom a karom, ő elfogadja és közelebb húzódik hozzám. Bár azért távolságtartó marad, ami a táncot is megnehezíti. Elnézek a válla felett, jól látom, Alex sem unatkozik. A táncost körbeállta egy csapat hölgy. Hosszasabb csend után, ő szólal meg először.

- Mi folyik itt? Nem értelek. Miért vagy kedves velem, amikor két napja még a pokolba kívántál? – arca a fényekben is jól láthatóan meglepett.

- Mondhatni, túl vagyunk a bocsánatkérésen, és próbálok tiszta lappal kezdeni. – válaszolok lassan.

Véget ér a dal, én pedig egy lépést hátrálok. A lány karján gyengéden végigsimítok a kezemmel, a világos bőrén megjelennek apró libabőrök. Ugyanazzal a mozdulattal megfogom a kezét, erre ő oda kapja a tekintetét, és kihúzza az ujjaim közül. A következő pillanatban már egyikünk sem tud reagálni, mert Calvina és Alex érkezik felénk. Megállnak velünk szemben.

- Igazam volt. – kezdi Landry idegesen – Kiengedték Alist, a források szerint holnap érkezik.

Nem feltűnősködve, de gyorsan elhagyjuk a bárt, aztán felérve kifújjuk magunkat a felfelé lépcsőzés után a sötét utcán. A lámpák világítanak, langyos idő van, a környéken jó páran álldogálnak vagy beszélgetnek.

- Kell egy terv holnapra – mondja ki Alex hirtelen.

- Igen, méghozzá azonnal. – mormogja elmélyülten Calvina, olyan mintha máris gondolkozna valamin.
Elindulunk, az út további részében azonban csendben gyalogolunk egymás mellett, mindenki magába mélyed. A friss tengeri levegő kitisztítja az agyam, s csak remélni tudom, hogy nem lesz rosszabb a helyzet az eddigieknél.

/Olivia Hastings/

Borsódzik a hátam a szórakozóhelyen történt események miatt. Izgulok és félek egyben Jame jövetele miatt, valamint nem tudom hova helyezni Eric mai kirohanásait. Bocsánatkérés, holott pár napja még öltük egymást a tekintetünkkel. Megfogja a kezem, holott pár napja még Norahval randizott. Nekem meg elegem van az egészből, hideg maradok vele, ez lesz a legjobb. Koncentrálnom kell, nehogy Alis nyerjen a csatában.

Megérkezünk a kis villa területéhez, csend honol, már a gyerekek biztosan alszanak. Besétálok Alex után a kapun, ám a hátsó kert felé vezető ösvényhez húz Eric.

- Muszáj beszélnünk! – mondja nekem, majd a többieknek célozva a következő mondatot – Mindjárt megyünk srácok.

Felemelem a szemöldököm, sőt belül meg is rémülök, ő azonban mit sem törődve ezzel megragadja a kezem, és a teraszhoz vezet. Mikor megáll, van alkalmam kirántani a kezem az övéi közül. Várok egy pillanatot, hogy kinyögje, mit akar.

- Az igazságot szeretném tudni, nem kertelést és ködösítést.

- Mégis miről? – kérdezem felháborodva.

- Miért zavartál el a tárgyalás után? Miért akartad, hogy vége legyen? Azt értem, hogy féltél még több hasonló fenyegetéstől, mert friss volt a törés a szívedben. De én tényleg szerettelek, ezt mégis olyan könnyen eldobtad. És látod, így is-úgy is bajba keveredtünk. Talán…mindegy. – Ennél a pontnál az ajkamba harapok, érezem a szememben felgyülemlett könnyek súlyát. Ez egy fájó pont, amit eddig olyan jól lepleztem, talán át is léptem. Joga van Saade-nak is tudnia, az igazat.

- Azt hittem, sőt a mai napig is hiszem, hogy te vagy a hibás az apám haláláért, mert te beszéltél vele telefonon. Másnap pedig eltűnt a tűzben. Amikor rád néztem a lépcsőházban, csak ez a gondolat jutott az eszembe. És ezt sosem fogom tudni elfelejteni. – mondom már talán leázott sminkkel.

- Ezt, már rég tudom. Miért nem hiszed el, hogy nem én voltam? – beszél halkan, higgadtan. Én csak a fejemet ingatom.

- Már mindegy mit hiszek. Továbbléptünk, nemigaz? – fordulok el dacosan megrántva a vállam.

- Igen, Drew remek választás – erre nagy levegővétellel hátrafordulok, forgatja a szemét.

- Ó, hát jobb, mint az aljas választásod. A szemem láttára szedted fel Noraht, akivel együtt dolgozom, valamint nem mellesleg barátok vagyunk. Valóban megint én vagyok a hunyó. – mérgelődve széttárom a karomat, majdnem fel is nevetek. Van, ami nem változik.

- Ugyan. – csitít le, a kezével is mutogat – Mégis mit gondolsz, miért akartam közös dalt vele? – kérdezi felhúzott szemöldökkel Saade, majd mélyen a szemembe néz. Kérdő pillantást vetek, amire reagál is: - Hogy maradjatok... maradj Svédországban.

Erre aztán végképp nem számítottam, eltátom a számat, köpni-nyelni nem tudok a meglepetéstől. Ha mindez igaz, akkor miért viselkedett úgy például az étteremben. Saade pedig fogja magát és elindul az ajtó felé. Ám megszólalni, vagy bármit is tenni sem vagyok képes. Mikor Eric beér végre, kifújom a levegőt, és megyek egy gyors kört a faburkolaton, így talán levezetem az idegességet. Végül bemegyek jómagam is, meg kell beszélni a tervet, minél hamarabb, annál jobb.

***

A terv elkészítése után már vagy hajnali fél egy felé jár az idő, én mégis fogom magam, és kirontok a hátsó ajtón. Kellemetlenül éreztem magam bent a társaságban, mert nem igazán tudtam odafigyelni a beszélgetésre. Lefoglalt a bosszúérzetem Jame Alis iránt, valamint Eric szavai sem hagyták el a gondolataim mély bugyrait. A kék ruhámban mezítláb lelépdelek a puha, gondozott gyepre, s lefekszem a földre. Tetőtől talpig beborítanak a libabőrök, de én csak mélyen beszívom a fű illatát. Még, ha el is hiszem, hogy nem Eric beszélt utoljára az apámmal, akkor felötlik a kérdés, mégis ki volt az. A legnagyobb gond, hogy nincs sok opció.

Halk torokköszörülést hallok, így oldalra fordítom a fejem. Saade kucorodik le kissé távolabb tőlem törökülésben. Egy ideig csendben van, de látván, hogy nem igazán vagyok beszédes kedvemben, belekezd.

- Kizavartak hozzád. De ha egyedül akarsz lenni… - nem engedem befejezni a mondandóját. Gyorsan

feltornászom magam ülő helyzetbe, aztán megpróbálkozok reagálni az előző beszélgetésünkre.

- Kérdeznék valamit – bólint, had mondjam nyugodtan. – Ha együtt maradtunk volna a tárgyalás után, szerinted még most is egy pár lennénk? És miért kellett így viselkedned velem, amikor találkoztunk? Nem értelek. – törnek fel belőlem a kérdések mind egyszerre.

- Őszintén, nem tudom, hol lennénk most, ha nem szakítunk. Azt viszont elmondhatom neked, hogy nem véletlenül mentem Londonba. Ez téged nem hatott meg. Pedig éreztem akkor valamit, de mikor hazatértem olyan volt, mintha kitépted volna gyökerestől minden egyes érzésem. Talán azért viselkedtem így. Megint előjött a szikra, aztán ismét lehiggasztott a jelenléted. Hatással vagy rám, Olivia. Látni, hogy olyan könnyen tovább léptél, minden után, nagyon rosszul esett.

- Nekem is rosszul esett hallani a nőcskékről, meg az elzüllött életedről. Mintha én is csak egy lettem volna mind közül. Bár ahogy hallom én taszítottalak hozzájuk. – fonom össze a karjaim.

- A csalódás és az üresség párosa munkált bennem. Igazából lehet, hogy nem sok tartalmasat vagy értelmeset tettem ebben a másfél évben, de írtam egy dalt, amit senkinek sem mutattam meg. Ami érdemes lenne a kiadásra.  – mondja szégyellősen. Felrántom a szemöldököm, ismét meglepődöm a hallottakon.

- Miről? – kérdezem óvatosan, nem szeretnék még jobban a lelkébe gázolni. Az igazság az, hogy ezt mindketten borzasztóan elrontottuk, és ez még csak enyhe kifejezés.

- Az érzéseimről.

- Elénekelnéd nekem? – mosolyodom el. Bólint, és máris belekezd a dalba, csak így bármiféle kíséret nélkül, fáradt hangon.

Forgive me, I am sorry, fucked up all we had,
I've been losing everything heart's split in half,
Drunk here again I've been down so bad
This is torture my world gone mad
You're made for me so naturally
I couldn't see all that before
Won't you believe you're all I live for
Forgive me, I am sorry, fucked up all we had,
Question: tell me, can we go back?
Want you to die in my arms,
promise to never let go
Tired of tears on my pillow,
begging you girl, come back home!
Would it be alright?
Would it be alright?
Would it be alright?
Would it be alright?
Stay!

Eltátott szájjal hallgatom a szöveget, az egész a bensőmbe hatol. A hideg végigszalad a testemen, az agyam önkéntelenül kattog az elmúlt másfél éven, a könnyeim pedig útnak indulnak lefelé az arcbőrömön.  Az utolsó szóra már konkrétan zokogok, de aztán közben elönt a melegség, a meghitt kellemes érzés. Óvatos mosoly bujkál mindkettőnk arcán, de mégis próbáljuk leplezni. Fogalmunk sincsen most épp hányadán állunk. Eric feltápászkodik a helyéről, én pedig pár másodperc késéssel azonnal követem a példáját. Majd ugyan azzal a lendülettel a nyakába vetem magam és jól megszorítom. Hiányzott már egy ölelés, és különösen örülök, hogy vele történt meg. Ő maga is szorosan magához húz, mintha csak meg akarna védelmezni, végigsimít lassan a hajamon is. Aztán letörli a szememről a maradék könnycseppeket.

- Tulajdonképpen, most félretettük az utálatunkat és kibékültünk? – kérdezem már egy apró mosoly kíséretében.

- Határozottan. – ad a homlokomra egy apró és nagyon gyors puszit.

Erre egyértelműen bólintok egyet, aztán átvágok a teraszon, és bemegyek a házba, onnan pedig a vendégszobámba veszem az irányt.

Június 16.

Két sarokra Jame tarquiniai lakásától, egy pálmafa rejtekében állunk. Próbálom leplezni, de szinte remegek az idegességtől. Hiába egyeztettünk fél órája a hatóságokkal, ők nem nagyon örültek az akciónknak. Nekem pedig még mindig a bosszúm a legfontosabb. Gyűlölöm ezt az embert, azért amiket művelt. Az olasz lány int, hogy ideje indulnunk, én pedig automatikusan a nadrágomban lévő fegyverem után nyúlok, meg kell bizonyosodnom, hogy nálam van. Kétségbeesetten ránézek a két fiúra, akik igyekeznek határozott ’nem lesz semmi baj’ arckifejezést ölteni. Közelebb lépek, szorosan megölelem Alexet, aztán Ericet húzom magamhoz. Erős vagyok, nem adok ki semmit magamból.

- Ne aggódj Olivia. Sikerülni fog, és nemsokára újra találkozunk. – suttogja olyan hangerővel, hogy azért a többiek is hallják. Aztán elengedem, intek nekik, és máris elindulunk ketten a búvóhely felé.

A megbeszéltek szerint ketté válunk, így én Calvinával belógok majd az épületbe, míg a két srác hátulról fog támadni, a belső kertből kicsit később. Nekünk egyszerű lesz besétálni, valamint végigmenni a szórakozóhelyen, mivel Landryt ismerik ott. És valószínűleg Jame, ha nem is tudja a látogatásunk, biztosan tervez valami visszavágót. Éppen ezért remélem, a rendőrség időben odaér.

Megérkezve igyekszünk a lehető leggyorsabban átkelni a báron, ám közben rengeteg félszeg, sajnálkozó, együtt érző pillantást látok az alkalmazottaktól és a kidobóktól. Ebből gondolom, hogy Alis várja az érkezésünket, így aggódni kezdek. Nem is kicsit. A szórakozóhelynek már nincs is meg ebben a fényben az a barátságos légköre, csak ódon, sokat látott falai vesznek szorításba. Átmegyünk a lépcsőhöz egy ajtó mögött, amire az van írva, hogy tilos az átjárás. Felszaladunk, majd ismét egy ajtóhoz érünk, aminél a lakrész nyílik. Beszippantom a levegőt, elküldöm a jelet a telefonomon, hogy indulhatnak a srácok, aztán Calvinára bólintok, aki lenyomja a kilincset. Belépünk a luxus apartmanba, átvágunk a nappalin, s rögtön megtaláljuk a keresett személyt az irodának kialakított szobában. A szívem kalimpál, a remegés ismét rákezd, mikor a régi ismerős ránk emeli a tekintetét.

- Nocsak Calvina! Rád számítottam és arra a szerencsétlen énekes palántára. Nem erre a kis hölgyre. – valóban meglepődik, látom az arcvonásain, de én már annak sem tudok hinni. – Mit szeretnétek itt?

- Hogy elnyerd a méltó büntetésed és visszamenj a börtönbe. – mondjuk szinte egyszerre mindketten.

- Igen, mert ez egy tündérmese, igaz? – neveti el magát hangosan – Ti akartok visszajuttatni a börtönbe?

- Nem tudod elképzelni mekkora örömmel, miután tönkretetted az életünk és a családjaink. – kiabálok rá.

Felemeli a szemöldökét, majd lép egyet, s közben végigsimít fekete borostáján. Aztán egyre közelebb jön felénk, míg már teljes valóságában a gonosz kék szemeibe nézhetek. Egy pillanatig bámul ránk, gondolkozik a mondandóján.

- Sajnálom nem bántam meg, ti sem segítettetek nekem, sőt még börtönben is kötöttem ki. Rá kellett fognom mindent a nagybátyámra, hogy itt lehessek. És ne fáradjatok, van nálam fegyver, és ha kell egy szó, és jönnek az embereim. – elő is húzza lassan a revolverét.

Miközben ezt oly magabiztosan magyarázza, a két srác a lehető leghalkabban átmászik az ablakon, és Jame felé fogja a fegyverét. Mire feleszmél a férfi a hangokra, addigra már a Saade által időközben bebiztosított fém pár lépésre van tőle, viszont az övé nagy zörgéssel a földre esik.

- Még egy szó, és meghúzom a ravaszt, úgyhogy jobban jársz, ha csendben maradsz. – utasítja nyersen az énekes. Közben Alex is elővesz egy fegyvert.

Mire bármi történhetne, az ajtó mögül megjelenik két férfi, öltönyben, kissé komolyabb lőfegyverrel. Hiába lepődött meg Jame, vagy csak úgy csinált, ismét hangosan felnevet.

- Hajrá, nem lesz könnyű dolgotok – így fogja magát, arrébb sétál a pisztoly elől. Ennél a pontnál kezdek igazán aggódni.

A két gorilla nekiiramodik, de a két srác és az olasz lány időben kapcsol, így felveszik a harcot. Én viszont nem vagyok erre felkészülve, hirtelen rosszul leszek, szédülni kezdek. Félreállok, senki nem törődik velem. Egy pillanatig kifújom magam, de rá kell jönnöm, hogy azért vagyok itt, hogy segítsek a barátaimnak, és megbosszuljam apámat. Felülkerekedek a félelmeimen, a rosszullétemen, s inkább előrántom a fegyverem, amit szerencsére senki nem vett észre. Időközben, míg bebiztosítom a fémet, Alex és Eric együttes erővel egy székkel földre kényszeríti a két öltönyöst. Feldolgozni sincs senkinek ideje, mire odarohanok Alis mellé, s két kézzel remegve fogom a régi pisztolyom.

- Ne is próbálkozz, ezt még egyszer nem játsszuk el! – kiáltok ingerülten az adrenalintól megszédülve, egy kicsit, de tartom magam. – Hidd el, megteszem, amit kell. Nem szórakozom apám gyilkosával.

A három társam lélegzet visszafojtva áll az előbbi helyén, döbbenten figyelnek, valószínűleg mindenki a szobában látja rajtam a végső elhatározást. Még maga Jame Alis szeme is megrebben egy pillanatra.

- Gyerünk, ha szerinted megérdemlem, húzd meg a ravaszt. – mondja végül magabiztosan a férfi.

- Ne! – kiáltják oda mindhárman egy emberként.

- Nem szabad! Csak manipulálni akar, ez lesz az ő bosszúja. Tudja, hogy itt a vége. – magyarázza Landry, de mintha nem érteném a szavait, csak a gonosz mondatai ismétlődnek a fejemben, látom magam előtt a tűz napját, és remegve tartom a fegyvert ugyanúgy.

Aztán a következő pillanatban zörgést hallunk, majd látjuk, hogy valaki ismét mászik be az ablakon keresztül. A szemem olyan tágra nyílik a döbbenettől, mintha kitámasztottam volna őket gyufával. Mégis igyekszem figyelni a meglepett Jame-t. Ugyanis, aki már előttünk áll, szintén egy komolyabb puskaszerű fegyverrel – amit nem ismerek, és fogalmam sincs, hogy került hozzá – az Andrew.

- Igazuk van Olivia! Csapdába esett, innen már nem menekülhet, percek kérdése és a hatóságok felérnek az emeletre. – mondja a leghiggadtabb hangján a volt ügynök.

Bár teljes mértékben igaza van, és értem is. Az agyam nem engedi, hogy átvegyem az irányítást, és a kezem még mindig Alisre fogja a fegyvert.

- Drew? Mi az ördögöt keresel itt? – kérdezem megrökönyödve, elnyomott hanggal.

- Közreműködök. – válaszolja gyorsan, én pedig rögtön kapcsolok. Megkereste az FBI.

Közben a testőrszerű öltönyösök ismét megjelennek, így velem nem tudnak tovább foglalkozni. Remegő ajkakkal Alis elé lépek, aztán egy hirtelen ötlet után a fegyveres kezemmel arcon ütöm. Ettől megtorpan, és hátra esik a szőnyegben. Körbenézek, kinek tudok segíteni, abban a fél percben, míg nem kell Alissel foglalkoznom. A többieket közrefogták, akiket pedig az imént elintéztek még dühösebbek. Ekkor dördül el az első lövés az ellenségeink részéről, összerezzenek, nem látom, merre repül a golyó, de aztán megnyugszom, hogy senkit nem talált el. Innen már vérre megy a dolog, Jame igenis tudta, hogy valakik ma meglátogatják, készült, csak nem mutatta. Valószínűleg azt is tudta, hogy ma végleg vége lesz a játéknak, csak bosszút akart állni, így vagy úgy. Bár nem értem ezek után miért nem menekült és bújt el máshol. Miért fontos neki egy ilyen bosszú?

A másodperc töredéke alatt, míg ez megfordul a fejemben, eldördül még egy lövés, és még egy. Pánikba esem, de ugyanakkor beugrik mit is kell tennem. Jame-t kell rávennem, hogy visszavonulót fújjon, vagy legalább pár pillanatig megálljanak ezzel a harccal. Visszafordultam, oda ahol e férfi elesett, tekintetemmel keresni kezdtem, ám eközben felállt. A korábban elejtett fegyverért nyúl, és Saade felé szándékozik emelni, aki nem láthatja. Újabb lövések, egy öltönyös a karja után kap. Higgadt lélegzést erőltetek magamra, majd az óvatlan Alis mögé sietek. Egy embere észrevesz, utánam akar nyúlni, de erősen belerúgok a bokájába, amikor pedig odakap a fájó ponthoz, hátralököm. Az óvatlan Jame mögé lépek, a nyakához érintem a hideg fémet. Ijedten torpan meg, de nem fordul felém.

- Most azonnal dobd el, nem packázom tovább. – utasítom szigorúan, majd felkiáltok – Mindenki fejezze be, vagy lepuffantom a főnököt.

A sarokba szorított társaim körüli férfiak megtorpannak, és gonosz pillantásokat vetnek felém. Talán némelyik kételkedett is a szavamban. Én pedig kezdek az idegességtől szétrobbanni, és elegem volt abból, hogy nem vesznek komolyan.

- Ugyan kislány…

Amint meghallom Alis szavait, gondolkozás nélkül mozognak az ujjaim, meghúzom a ravaszt és a lábát súrolja a golyó, amitől térdre rogy.  A szívem kalapál, annyira megijeszt a lövés, amit leadtam, de talán ezt kellett tegyem, hogy mindent megfordítsak, hogy időt nyerjek. A férfi a földön fogja a lábát és nyöszörög, de hamar felnéz a mondandómra.

- Megmondtam! Most pedig maradj csöndbe, mert nem állok jót magamért. – kiabálok vele, a könnyeim már folynak. Ha apa látná, mit művelek, csalódna bennem.

Mindenki csendben figyelte az eseményeket, ahogy én nyújtott, remegő karral állok a földön ülővel szemben. Hol vannak már azok a rendőrök?

- Húzd meg a ravaszt. Gyerünk, mire vársz? Hidd el semmit nem bántam meg, amit tettem. – mondja torz arccal a férfi, bennem meg csak úgy forrong a düh iránta.

- Nehogy megtedd, amit mondd! Bajba akar keverni, az a célja, hogy bosszút állj és utána a tetted kísértsen, ahogyan őt is. – kiabál a fal mellől Saade, csak a hangját hallom nem nézek rá.

- Túl ravasz. Hidd el nem lesz jobb tőle. – szól közbe Alex is, akinek a hangja kissé remeg. Meg lehet rémülve.

A testőr gárda kezdi észrevenni, hogy Jame vesztésre áll, így inkább felveszik a harcot és szabadulni próbálnak az épületből, mielőtt őket is megtalálja a rendőrség.

Nem éri meg megölnöm egy embert, még akkor sem, ha az maga a megtestesült gonosz. Nekem nem lesz jobb tőle, az édesapámat sem hozhatja vissza. Eric elveszett évét sem kapja vissza, Calvina apja pedig nem fog kijönni a börtönből. Apa akkor lesz büszke rám, ha jobb ember leszek ennél a féregnél. A börtön pedig inkább jobb büntetés neki.

Az egyik kezemmel elengedem a fegyvert, aztán a másikkal az ablak felé dobom. De aztán Landry terem mellettem a sajátját Jame-re fogva.

- Rendben, ha te nem teszed meg, akkor megteszem én. – mormogja mérgesen.

- Nem érdemli meg a halált sem! – kiáltok a lányra, de nem tudok utána kapni.

A pisztolya nagy durranással elsül, ugyanakkor nem találja el a célját. Mivel Andrew a lányt még időben fellökve az célt téveszt, így a falat találja el, ami így meg is reped. Drew feláll és magával ráncigálja az olasz lányt is. Megmentette egy szörnyű tettől, amit így nem követhetett el. Ebben a pillanatban jelent meg a rendőrség és az FBI kettőse a lakásban. Gondolom azért tartott sokáig, mert a bárt is átnézték. Andrew rögtön ment jelentést tenni. A férfiak pedig ezek után mikor látták, hogy nincs hova menekülni, feltették a kezüket. Jómagam, valamint a többiek megkönnyebbülten fújtuk ki a levegőt.

Két hónappal később

Hátradőltem a saját kényelmes irodai székemben, miközben elégedetten nyugtáztam, hogy Norah épp egy nagykoncerten van Párizsban. Én pedig felvettem az új fotóst Andrew helyett, neki mindig is inkább az FBI volt a világa, és a kis beépített akciója után vissza is tért oda teljes állásban, így mást kellett keresnem a posztjára. És nem azért, amit elmondott nekem még Olaszországban.

* Miután minden egyes Jame oldalán álló személyt kivezettek az épületből és magát Alist is elvitték egy őrzött mentőautóval, kimentünk a bár elé. Rengeteg rendőr és FBI-os autó állt a környéken, villogtak és szirénáztak. Calvina, Eric, Alex és én egy csoportban álldogáltunk, és vártuk, hogy mi lesz a következő lépés. Pár perc után, Drew levált az FBI és rendőr alkotta csapattól, s felénk vette az irányt. Megállt köztem és Alex között, majd haloványan elmosolyodott.

- Srácok, mivel tudják, hogy közreműködtetek már másodszorra is Jame elkapásában, és mindent, amit csináltatok, az önvédelemből történt. Ezért szabadlábon távozhattok, csak tanúvallomás miatt számítunk rátok a későbbiekben. – mondja higgadt hangon – És ne haragudjatok, hogy megjátszottam magam, de valahogy segítenem kellett nektek, és csak így volt lehetőségem.

- Köszönjük. – mondom, ám mielőtt megkérdezhetném a mindenkiben felötlött kérdést, megelőznek.

- Mindvégig be voltál építve? Mármint Amerika óta? – néz meglepetten Landry.

- Nem, csak mióta kiengedtek téged. – válaszol halkan az olasz lánynak – Amerikában csak értesítettem Olivia édesapját az ügyről, mert hirtelen a telefonomban csak az ő telefonszáma volt benne azon kapcsolataim közül.

Nekem itt elkerekedett a szemem, köpni-nyelni nem tudtam. Mindenkit hibáztattam úgy, hogy azt sem tudtam mi az igazság. Tönkretettem magamnak és másoknak mindezért másfél évet. Nem is Eric volt az, aki beszélt erről a témáról az apámmal. Hirtelen nagyon elszégyelltem magam, és legszívesebben elsüllyedtem volna.

- Hát te voltál? – kérdezem elfúló hangon.

- Igen. Miért? – néz döbbenten a helyzet miatt. A többiek pedig kíváncsian figyelnek. Ericre sandítok, aki halovány mosollyal a fejét csóválja.

- Azt hittem más volt. És szörnyen haragudtam az illetőre. – makogtam, mert nem tudtam mit mondjak.

- Én nem tudtam, hogy ez téged ennyire bánt. Meg azt sem, hogy végül nem tudtad meg. Sajnálom. Ne Ericre haragudj ezért.

Óvatosan bólintok, megölelem Andrewt, aztán Eric barátian hátba veregeti, végül fogja magát és elsétál. Alex pedig, legjobb barátjaként követi. A volt ügynök ismét a hatóságokhoz siet.

***

Még aznap kiderült, hogy Calvina édesapjának a büntetését két évre csökkentik, így a család egy köszönőebédet tartott a teraszon. Mindenféle olasz finomság és sütemény helyet kapott az asztalon. Csodálatosan sütött a nap, kellemes volt az utolsó délutánt ott tölteni ezen a mediterrán helyen. Az étkezés után odamentem Erichez, hiszen mióta kiderült az igazság nem beszéltem vele, és szerettem volna emiatt bocsánatot kérni. Vele szembe kerültem a füvön, és nehezen, de belekezdtem a mondandómba.

- Nos, csak annyit szeretnék mondani, sajnálom, hogy ítélkeztem feletted. Meg sem hallgattalak, csak megint elkönyveltelek gonosznak. Sajnálom, hogy így váltunk el akkor. – pásztázom a gyep túlnőtt fűszálait.

- Felejtsük el, sok minden történt, amit nem gondoltunk komolyan, vagy megbántuk. Megértettem a helyzetedet, és már vége, szóval semmi gond. – válaszolja halkan, szája sarkában óvatos vigyor bujkál.

Bólintok, aztán azzal a mozdulattal megölelem. Azonnal viszonozza, és végigsimít a hátamon. A szívem felgyorsul az érintésére, valamint úgy érzem, mint ha az övé is hevesebben verne. Végül eltávolodunk, egymásra mosolygunk és visszasétálunk a többiekhez. Idő közben kávé került az asztalra, így visszaültünk a helyünkre Alexhez és Calvinahoz, valamint a családja körébe. Az olasz lány hatalmas hangerővel megköszönt nekünk mindent, amit érte tettünk, és még egyszer bocsánatot kért, amiért átvert minket az elején. A család minden tagja megköszönte a segítségünk az olasz lánynak, valamint az édesapjának. Hálából és emlékből a Landry család mindannyiunknak egy értékes 1920-as tarquiniai bort adott ajándékba. Nagy örömmel elfogadtuk, azzal el is búcsúztunk, hiszen még aznap este indult a gépünk vissza Stockholmba.*

Az utolsó tárgyalás óta nem hallottam Calvina Landryról, boldogan maradt a családjával abban a kedves kis olasz városkában. Alex és Eric pedig szépen visszatértek Stockholmba és a koncertezéshez. Én pedig a vállalkozásomhoz, aminek London lett a székhelye. Igazából csak egy hete vagyok még itt, az új irodában, mivel eddig Norahval Svédországban tartózkodtam, az ottani fesztiválok erejéig.

Egy hónappal ezelőtt

*Norah koncertje húsz perce lezajlott, s mindketten tudtuk, hogy nemsoká az énekesnő következik a média teremben, ahol aláírásokat osztogathat a rajongóknak. Ám addig megnéztük a színpadon lévő bandát az első sorban ülve. Tudtam, hogy utánuk Saade lesz, és meg is akartam nézni a srácokat, ezért maradtam ott. Igazán jól összehangolódtunk megint Eric-kel, nagyon jó barátok lettünk. Mindennapos beszélő viszonyban voltunk, mióta visszatértünk. Igyekeztünk jobban megismerni egymást, hogy kik is vagyunk, mert rájöttünk, hogy ilyesmire sosem adtunk lehetőséget egymásnak ezelőtt. Nagyon drukkoltam neki, és az új albumának, hogy sikeres legyen.

Hamarosan fel is jött a színpadra, hatalmas bulit csinálva a fesztiválozóknak. Öröm volt hallgatni az ismét energiával megtelt, boldog srácot. Alex meg aztán kitett magáért, az a koreográfia fantasztikus volt. Mindenki eszeveszetten kiabált és tapsikolt a dalok végén, akárcsak én.

- Most, hogy már kellőképpen felbátorodtam az új dalaimat bemutatva, meg kell tartanom e gy ígértet. – kezdte hatalmas százkarátos vigyorral Eric a színpadon – Biztosan ismeritek már ezt a dalt, aminek az a címe, hogy Stay. Azt ígértem valakinek, hogy elmondom a színpadon mennyit jelent nekem. Nem igazán vagyok a szavak embere, éppen ezért had mondja el helyettem ez a dal, Olivia.

Nem is mondott mást, elkezdődtek annak a dalnak az ütemei, amit még Landry család kertjében énekelt nekem. A szám tátva maradt, a levegő nem jutott el a tüdőmig, a szívem pedig úgy dörömbölt, mintha nem férne el a mellkasomban. Mit jelentsen ez?*

Még mindig a székemben ülök, s a lábammal lökdösöm magam jobbra-balra. Kinyitom az asztalom felső fiókját, amiben van egy gyermekkori közös képem vele. Eszembe jut édesapám, aki, - remélem - büszke lenne rám, ha itt lenne. Végül is elkaptunk egy bűnözőt, viszonylag tiszta módszerekkel. És hiába vezérelt a bosszú, felülkerekedtem rajta, de mégis megbosszultam a halálát, hiszen ez az ember többé nem látja a napot. És mindenki, akit bántott tovább lépett, és nyitott a boldogság felé. Remélem apa, büszke vagy a kis hercegnődre, aki nem adta fel soha, és tiszta szívvel segített a barátain, valamint valóra váltja az álmait.

A képet végül kitámasztva teszem fel az asztalomra, a fiókot pedig behúzom egy gyors mozdulattal. Egy ideig az ablakon keresztül az eget pásztázom, de a tekintetem az ajtóra vándorol, ami halk nyikorgással tárul ki. Egy magas, barna fiatalember lép be rajta egy csokor liliommal a kezében.

- Végeztél nagyszájú? – kérdezi kedvesen.

- Máris mehetünk, felfuvalkodott hólyag. – válaszolom, de már nem bírjuk ki nevetés nélkül.