1. fejezet ~ Ugye nem álom?

Először is meg szeretném köszönni, a már NÉGY rendszeres olvasót! Reményeim szerint nem csalódtok bennem, valamint a történetben. Köszönöm a cseréket is.:) Az első fejezetet olvashatjátok, arra kérnélek titeket, írjátok véleményt, mert szörnyen kíváncsi vagyok. Főleg itt az elején.

A szót sem szaporítom tovább, csak szimplán kellemes olvasást és elmélyülést.;)

 You're Always Here

A csípős tavaszi hajnalban az utcai lámpák fénye ismétlődőn bevilágított az autóba, amint elhaladtunk mellettük. Ennek ellenére az ég alja már kezdett vörösleni, ami azt jelentette nemsokára felkel a nap. A város teljesen üres volt, csak egy-két embert lehet látni a járdákon, akinek korán kezdődik a munkaideje. A forgalom sem volt túl nagy. Hárman ültünk a sötétkék Volvo-ban, a szüleim és én.  A hátsó ülésen, magam mellett, leengedtem teljesen az ablakot. Nem fáztam a korai időjárás miatt sem, ugyanis rajtam volt a derekamnál húzott, szürke ballonkabátom. Mélyen a tüdőmbe szippantottam a hideg levegőt, ami elűzte az álmosságom. A kezeim között forgattam a mappám és a gumija alá szorított repülőjegyem. Éppen ráhajtottunk a hídra, így a tekintetem a víztükrön megcsillanó fényekre vezettem. Azután vissza a mappára, amiben az ajánlásom, az életrajzom és egyéb fontos papírok voltak. Hirtelen egy erős fuvallat belekapott a kiengedett barna hajamba, én pedig automatikusan feltekertem az üveget.
Az autó lefordult a főútról, be a repülőtér parkolójába. Kiszállva azonnal a csomagtartóhoz siettem, hogy ne a szüleimnek kelljen kivenni az én bőröndjeimet. Míg ezzel a művelettel végeztem, ők is mellettem teremtek. Büszke mosolyukat látva én magam is mindössze csak vigyorogni tudtam. Az épületben feladtuk az előbb kivett poggyászom, aztán megálltunk egy viszonylag nyugodtabb helyen egy-egy kávéval a kezünkben. Belekortyoltam a meleg italba, majd felnézve kicsit elszomorodtam.

-          Nagyon fogtok hiányozni! – makogtam visszatartva a könnyeim.

-          Te is nekünk Olivia. – mondta anya és már gördült is le egy könnycsepp az arcán.

Abban a pillanatban óvatosan átöleltem, miközben végigsimítottam a hátán.

-          Köszönöm, hogy mindenben támogattatok. – magyaráztam a sírástól kaparó torkomtól, aztán elengedtem az anyámat.

-          Ugyan kicsim, ez természetes. – hallottam apum mély, férfias hangját. Gyorsan átkaroltam. Az ő kezei is a nyakam köré fonódtak. Itt már az én szemem sem maradt szárazon.

A búcsúzás önmagában nem rázott volna meg sosem, mert erős lány, sőt mondhatom, hogy most már nő vagyok. Ugyanakkor ezt a szüleimnek, azaz leginkább az édesapámnak köszönhettem. Ő tanított meg rengeteg dologra, és még annál is többre. Különös kapcsolat volt a miénk, és most kevesebbet fogunk találkozni, beszélni. Furcsa, a legtöbb lány az anyukájával jobban kijön, én pedig mindig is inkább apás voltam. Vele tanultam a számtant, vele játszottam, neki meséltem a történeteket, az életem apró-cseprő dolgait. Amikor éppen otthon volt, mert sokszor előfordult, hogy el kellett utaznia. Anyát is nagyon szeretem, de ő kevésbé értette meg a gondolataim.

-          Lassan indulnom kellene. – eresztettem el – Nagyon köszönök mindent, főleg, hogy hozzásegítettél a munkához. – mit mondhatnék? Jók a kapcsolatai.

-          Kicsi hercegnőm, ne hálálkodj már egyfolytában. – simította meg a karom, végül a keze megállapodott az enyémen – Inkább vigyázz magadra és mindig beszéljünk valahogy.

-          Kérlek legfőképpen te vigyázz magadra! – suttogtam alig hallhatóan. Aztán még egyszer utoljára szorosan magamhoz öleltem. Anya óvatosan bólintva jelezte, hallgatnia kell rám.

-          Igyekszem hercegnőm. – teljesen elérzékenyült, a szeme csillogott a könnyektől.

Ő tudta mire gondolok, mikor azt mondom, vigyázzon magára. Mindig mikor az FBI-ügynök énjét veszi fel, aggódom érte.  Lehetek akár hány éves a kockázat benne van, hogy nem látom, és nem beszélek vele hónapokig. Csak úgy eltűnik, mert volt ilyen. Gyerekkoromban is mindig rettenetesen hiányzott a vele töltött idő, ezeken a hosszú heteken, hónapokon. Azonban gondoskodott róla, hogy erről én sokáig ne tudjak, sőt szinte soha semmiről. Mindig azt mondta, csak üzleti ügyek miatt megy el. Így meg kell mondanom őszintén, azóta sem tudom, hogy működik tulajdonképpen ez a szervezet. Hiába érdeklődtem, a saját érdekemben semmit sem mondott. Csak annyit, hogy teljesen más, mint mondjuk egy filmben.

Minkét szülőmet egyszerre karoltam át, a mai nap folyamán utoljára és még háromszor elköszöntem tőlük. Aztán az időközben szinte langyos kávémmal, a táskámmal és a mappámmal szálltam fel a gépre. Megkerestem a helyem, aztán levágódtam az ülésre az ablak mellé. Kicsit virult a fejem, mert eddig életemben egyszer repültem és az ablaktól voltam a legmesszebb. Most szerencsém volt, hisz mindent láthatok fentről az utam során. Pár percen belül egy öregebb néni került mellém, aki egyfolytában mogyorót ropogtatott, és már lassan kísértést éreztem arra, hogy kivegyem a kezéből. Szerencsére tudtam uralkodni magamon, így inkább a táskámból kivett könyvemre meredtem, amit még harmadikban kölcsönöztem ki. Végighúztam ujjaimat a gerincén, igaz már egy kicsit megviselt volt, de még midig ugyanannyira bámulatba ejtő. A cím olvasásába pedig a gyomrom is beleremeg. "Stockholm a szigetváros". Már csak pár óra és ott vagyok, ott Stockholmban, amire vágytam. Nagy sóhajjal ismét a táskám rejtekébe került a könyv, majd a mappát vettem a kezembe. Kinyitottam, és előhúztam belőle egy nyomtatványt a munkakörömről, olvasni kezdtem, mint aki még mindig nem fogja fel mennyire szerencsés.

Szinte elrepült az idő, amit a gépen töltöttem, így az övet bekapcsolva vártam a leszállást. Hirtelen egy csodálatos városka fölé érkeztünk, láttam az utakon a rengeteg autót szinte miniatűrben, a csodás épületeket, mintha csak egy makett lenne. Majd egyre közelebb kerültek, és megérkeztünk a leszállópályához. Azután pedig fogtam a táskám, majd a mappám, s elindultam a tömeg után. Leszállva a tekintetem körbevezettem az épületen, ahol óriási tömeg volt. A szívem hevesen dobogott, miszerint már svéd fenségterületen állok. Az arcom sugárzott a boldogságtól, majd magam mögül egy hangos Olivia kiáltást hallottam. A hang tulajdonosát azonnal megismertem, és vidáman köszöntöttem egy barátságos öleléssel a mögöttem állót.

-          Te jó ég, milyen régen találkoztunk! – Andrew viszonozta az ölelésem, majd egy kedves mosollyal elengedett és a tömegből elkezdett kifelé tolni. Megálltunk felvenni a bőröndjeim, azonban ott sem lehetett megmozdulni a rengeteg embertől. Gyorsan leszedtem a futószalagról mindenem, és végül sikerült kiérnünk a parkolóba, valamint bepakolni a kocsijába.

-          Most, hogy nyugodtabb a légkör, először is, szia. – nevetett, közben nekitámaszkodott az autónak.

-          Szia. Hány éve is jöttél el Angliából, ide északra? – érdeklődtem kíváncsian.

-          Lassan három éve hagytam ott az FBI-t. – gondolkozott kicsit – Azóta van más munkám is errefelé. Fényképész vagyok.

-          Ez nagyon jó. Én nem is tudom, hogyan köszönjem meg, hogy ennyit segítettél nekem abban, hogy kijuthassak.

-          Ugyan nincs mit. – lökte el magát a járműtől és kinyitotta nekem az ajtaját. Beültem, majd a válasszal megvártam, hogy a vezetőüléshez érjen.

-          Igenis van mit megköszönni! Te szereztél nekem házat egy jó környéken és mindig segítettél gyakorolni a nyelvet. – magyaráztam miközben elindultunk. Ezek után pedig csak kapkodni tudtam a fejem, annyi érdekes dolgot láttam a kora délutánban az ablakon keresztül.

Szinte az öböl partján húzódott végig az út, amin mentünk. Rengeteg csodás híd valamint kompkikötő volt, ahogy azt a könyvemben láttam. Sőt rengeteg helyet így meg is ismertem a képek alapján. Az örömtől kicsattanó jókedvvel, hevesen dobogó szívvel váltogattam a tekintetem az elém táruló város csodás részletein. Nem beszélgettem a rég nem látott Andrew-al, de szerintem megértette az okát. Különben is, ha kedvünk támad beszélgetni, akkor találkozhatunk, hiszen ismét egy városban lakunk.
Aztán hirtelen leállt a motor, megállt az autó, én pedig csillogó szemekkel néztem a barátomra. Elengedte a kormányt, majd viszonozta a gesztust és mutatta, hogy szálljunk ki. Őt kértük meg a lakáskeresésre a szüleimmel, hiszen ismerjük és megbízunk benne. Természetesen nem csalódtam.

-          Csodálatos ez a környék. – fordultam egy száznyolcvan fokos kört a tengelyem körül, közben mélyen beszívtam a levegőt.

-          Bizony, a lakást pedig nem is láttad még. – kacsintott és megrázta előttem a zsebéből kiemelt kulcsokat.

Mielőtt kivettem volna a kezéből, erősen behunytam a szemem, hogy ha kinyitom, még mindig itt vagyok-e, és ez az egész nem csak egy álom-e. Rá kellett jönnöm, ez itt a valóság. Még egyszer körbenéztem, míg a szemem ellátott. Mellettem volt a kocsi, amiből az imént kiszálltunk, ott állt az út szélén. Annak mindkét oldalán volt járda, de a másik oldalon nem házak voltak, hanem az öböl és egy híd. Szinte éreztem a levegőben a friss tengeri szellőt, ami abból az irányból érkezett. Persze a part túloldalára is volt rálátásom, a város túlsó részére. Végig fák övezték a másik oldali járdát. Megfordulva pedig elém tárult a ház. Felnéztem, nem volt magas mindössze ötemeletes. Kívülről remek állapotúnak tűnt, kétféle színnel volt festve egy narancssárgásabb árnyalattal és egy vajszínű árnyalattal. A két szín nagyon harmonizált, szinte tátott szájjal figyeltem, hogy néhány ablakhoz még egy-egy fekete erkély is tartozik. Ebből arra következtettem, hogy minden lakáshoz jár.
Mielőtt megszólalhattam volna, Andrew ki is találta min gondolkozom. Vigyorogva mellém sétált, a kezembe adta a kulcsot, majd szólásra nyitotta a száját.

-          Igen van erkélyed, és igen erre az oldalra néz. – ezt nem hiszem el, honnan tudhatja, mire gondolok, egymás után kétszer is?

-          Szent ég, nem hiszem el. – dadogtam, a kezemben lévő kulcsra meredtem.

-          Sajnos nekem dolgom van, de mielőtt elmegyek, el kell mondanom egy-két dolgot. A lakásod a negyediken van, a 16-os. Teljesen be van rendezve, mindössze pár dologra van szükséged. Abban az irányban – mutatott balra – van egy bevásárlóközpont, ott tudsz venni bármit, amit szeretnél. Ha segítségre van szükséged, bármikor hívhatsz. És most segítek felvinni a bőröndjeid, mert nincs lift. – fejezte be a már szinte monológját, én pedig elnevettem magam.

Ám mielőtt lehajolhatott volna, én megállítottam. Szorosan magamhoz húztam, nagyon hálás voltam neki. Szinte a könnyeimmel küszködtem, amikor eltolt magától. Alig tudtam megszólalni, és nem igazán volt ötletem, hogy háláljam meg.

-          Még egyszer nagyon szépen köszönöm a sok fáradozásod.

Ő csak széles mosolyra húzta a száját, majd megragadta a bőröndöket és elindult felfelé. Azért hiányzik az a lift, ugyanis nekem semmi bajom nem volt csomag nélkül a lépcsőzéssel, azonban el kell mennem bevásárolni, és akkor én fogok cipekedni. Amint felértünk letette, aztán a kabátujja alól megnézte az időt. Láttam rajta siet, de mielőtt elment volna még rám emelete a tekintetét.

-          Nem kell hálálkodnod, szívesen tettem. Mellesleg ha tényleg segítségre van szükséged, hívj. - intett, majd megfordulva lesétált a lépcsőn, ahol az előbb feljöttünk.

Én is intettem, majd egyedül maradtam a folyosón. Mély levegőt vettem, a szívdobogásom ma már biztos nem állt helyre. Az ajtó felé fordulva kikerestem a kulcstartón lévőn, azt, amelyik a bejáratot nyitja. Betoltam a zárba, aztán elfordítva, kinyílt előttem.
Bámulatomban a számat is elfelejtettem becsukni, elengedtem a csomagom, lassan a szám elé emeltem a kezem. Egy csodálatos nappali fogadott vajszínűre mázolva, középen kanapéval és dohányzóasztallal. Oldalt polcokkal és egy íróasztallal. Az egész egybe volt építve egy fehér falu konyhával. Elvarázsolva csuktam be az ajtót magam mögött, aztán a bőröndöket megkerülve indultam a konyhába. Akaratlanul is kinyitottam az üres hűtőt, valamint minden szekrényt. Végighúztam az ujjaim a pulton és a konyhaasztalon. Beleültem a székbe, végül azonnal felpattantam, mert a tekintetem végigvezetve megláttam az erkélyajtót. Szinte futva

közelítettem meg, kinyitottam azt, kilépve pedig az előbbi csodálatos táj tárult elém négy emelet magasból.

-          Valaki csípjen meg! – motyogtam magamban pislogás közben, a kezemet a fekete korlátra helyeztem.

Mellettem volt egy kisebb fából készült asztal, hozzá két székkel, körülötte rengeteg ládás és cserepes virággal. Köpni-nyelni nem tudtam a csodálattól. Nagy nehezen rávettem magam, hogy tovább nézelődjek, legelőbb a fürdőt találtam meg. Nem volt nagy, de annál takarosabb, káddal és bézs színű csempével. Rögtön vissza is húztam az ajtaját, és az utolsó helyiség, amit nem néztem még meg, az a leendő szobám. Így is mindentől felgyorsult szívvel benyitottam az utolsó szobába. Teljesen egyszerű, pont, ahogy elképzeltem. Egy hatalmas ablak szintén a csodálatos kilátásra, középen a falnál az ágyam, mellette egy kis éjjeliszekrény lámpával. Már szinte látom, hogy esténként ott olvasok. Az ajkamba harapva ránéztem a gardróbszekrényre, amibe a ruháimat nemsokára be is pakolom. Aztán a falra erősített tévére. Fogtam magam és hatalmas levegővétel közepette lehuppantam az ágyra, aztán fél perc elteltével hátra is dőltem. Nem túl nagy lakás, de számomra pont tökéletes!
Ám még el kell mennem bevásárolni, így felkutatva a táskám, elindultam az Andrew által mutatott bal oldali irányba.

Így kezdődött el a kaland álomba illő része..

Prológus ~ Döntő délután

Első bejegyzésként a prológust hoztam, szerintem, nincs helye itt az üres fecsegéseknek. Csak annyit jegyeznék meg, nagyon örülök, hogy itt tartunk. Remélem megtetszik a történet, feliratkoztok rendszeres olvasónak, valamint hagytok nyomot magatok után. Tudom, hogy ez már nem az első blogom, de hálás lennék, ha elmondanátok a véleményetek, mert abból még mindig tudok tanulni.

Kellemes szórakozást és sok élményt kívánok nektek az olvasásban.:)

One Step At Time

/Olivia Hastings – 2000. november 28./

Mills tanárnő éppen a matematikát próbálta a fejünkbe verni, így az utolsó órán kisebb-nagyobb sikerrel. Minden erőmet bevetve próbáltam a táblát nézni, de tekintetem az óra lassú percmutatója, és az ablak között cikázott. Az esőcseppek százszámra halkan verdesték az üveget. A szél csendesen süvített  az épület és a mellette álló fák között. Tudtam oda kellene figyelnem, azonban az eszem már rég a következő történeten kattogott, amit feltehetően kikölcsönzök a könyvtárból. Amióta elkezdtem a harmadik osztályt csak úgy faltam a tündérmeséket. Alig vártam, hogy a könyvtáros nénivel találkozzam, ajánljon nekem pár szép történetet. Azt is tudtam lesz időm válogatni, mivel az eső miatt apu jön értem, aki legalább az utolsó órám után negyven perccel érkezik meg.
A gondolataim a tanárnő zavarta meg, mikor elém állt csípőre tett kézzel és rákérdezett, megvagyok-e a feladattal. Mély lélegzetet véve, megráztam a fejem. Ő rám szólt gyorsan fejezzem be, a táblánál. Komótosan feltápászkodtam a székemről. Óriási szerencsém volt, mert pont csengettek, viszont feladták házinak. Pompás. Be kell pótolnom otthon. Gyorsan összepakoltam a felszerelésem, az utam pedig sietősen a könyvtárba vezetett. Kiléptem az első emeleti teremből, a lépcsőn le, majd már ott is voltam. Beléptem a teremhez képest viszonylag kis ajtón, a könyvek illata szinte arcon csapott. Illedelmesen köszöntem a könyvtárosnak, majd sétálgattam picit a sorok között. Mikor negyed óra elteltével is csak kóvályogtam, közelebb jött a könyvtáros.

-          Segíthetek valamiben Olivia?

Éppen egy nem rég visszahozott könyvet tett a helyére, azaz csak akarta tenni. Megláttam a csodálatos borítót, ám a címét eltakarta a néni keze. Meg kellett néznem ezt a könyvet, bele kellett olvasnom, hisz a fedőlap azonnal megragadt a fantáziámban.

-          Igen! – kezdtem gyorsan, mielőtt becsúsztatta a helyére – Meg szeretném nézni azt a könyvet.

-          Ez nem az, amit keresel. Ezt egy felsőbb éves hozta vissza. – mosolyodott el.

-          Én viszont szeretném megnézni! – erősködtem, míg nem a kezemben tartottam.

Gyorsan leültem a legközelebb lévő asztalhoz, és leolvastam a címet. "Stockholm a szigetváros". A kemény borítón pedig egy felülnézeti kép a városról. Elkerekedett szemekkel néztem, ennél nem láttam még érdekesebbet, sem szebbet. Akkor és ott megfogadtam, egyszer elmegyek oda. Aztán kinyitottam, még nem is olvastam bele, csak három oldal képeit nézegettem, de elhatároztam, ha kimegyek én ott fogok élni.
Hirtelen apu kedves hangját hallottam meg, az ajtó felé fordítottam a fejem és integettem neki. A könyvet becsuktam, majd a kedves nőhöz cipeltem, aztán kivettem egy újabb tündérmese helyett. Odafutottam az ajtóban álló apukámhoz, aki tárt karokkal várt.

-          Szia, kis hercegnőm! – ölelt át, és a szemén lehetett látni teli van szeretettel.

Pár órával később, és egy kis tanulás után elővettem a kikölcsönzött könyvem, majd olvasgatni kezdtem. Egyre több mindent megtudtam, tele volt információval, meg lélegzetelállító képekkel. Valamint egy-két svéd szót is írt, amiket még nem tudtam kiejteni. Már vagy a tizenegyedik oldalon járhattam, amikor apa belépett a szobámba. Mosolyogva nézett, én pedig követtem a tekintetemmel a mozdulatait. Leült mellém, belenézett a könyvembe.

-          Mit olvasol? – kérdezte amolyan nem tudom, mi lehet ez stílusban.

-          Sto…Stock… - kezdtem, magamban nagyon tetszett, de sajnos nem tudtam kiejteni.

-          Stockholm. – segített ki gyorsan, széles mosolyra húzva az arcát. Azért látszott, hogy megleptem, mert ez nem a szokásos mese. Ez komolyabb.

-          Igen. Stockholmról, a szigetvárosról. Oda szeretnék menni! – kicsit hitetlenkedve nézett rám, én pedig ezért összeráncoltam a szemöldököm, jelezve komolyan gondolom. Aztán nevetve megszólalt.

-          Ha tényleg ezt szeretnéd, támogatni foglak benne, hercegnőm.

-          Ott szeretnék lakni! – határoztam el.

-          Ugye tudod, sok mindent kell ahhoz megtanulnod, hogy Svédországban élhess. Például a nyelvet. – Bökte meg az orrom. Bólintottam, amivel kifejeztem, értem miről beszél.

-          Ami érdekel, azt mindig hamar megtanulom. – vigyorogtam rosszcsontosan.

-          Igen, ezt nagyon jól tudom. És a matematika nem tartozik ezek közé. – nézett rám rosszallóan.

-          Megígérem, hogy odafigyelek! – próbálkoztam, ami bejött.

-          Mondtam, támogatlak. – vetett rám büszke pillantásokat, miközben felállt – Ez csak rajtad múlik.

Kicsit mindig is céltudatosabb voltam, mint a többi gyerek. Így jött ez az egész. Megláttam, beleszerettem, és elhatároztam magam. Apa pedig segít megvalósítani. Mindig mindenben a segítségemre van, amikor épp nem dolgozik. Ahogy ő mondja, én csak bevetésnek hívnám, vagy valami ilyesmi.  Csillogó szemmel karoltam át a mellettem állót, aki látszólag szörnyen büszke volt rám.
Lehet nem egy tündérmesét vettem ki a szokásomhoz híven, sőt biztos. De már most tudom, hogy ez az én mesém eleje, telis-tele kalandokkal és mesze még a vége.