Are you with me? - Nem te irányítasz (1. rész)

Másfél évvel később  

Június  11.

A szemem kipattan az ébresztőm dallamára. Csak egy gyors nyújtózás után kapcsolom ki az ébresztést. A hátamon fekszem, mélyeket lélegzem, és a plafont bámulom. A stockholmi lakás barátságos levendulaszínű falai vesznek körül. Kis hezitálás után felülök és lerúgom magamról a takaróm. A fürdőbe vezet utam, aztán a beépített szekrényhez sietek. A szekrényből egy sötétbarna nadrágot választok, hozzá egy félvállas bordó felsőt, aminek az alján fehér csipke minta díszeleg. Magamra aggatok egy feltűnő nyakláncot, és egy visszafogott ezüst karkötőt. Cipőnek egy lapos szandált húzok fel, mivel tudom, egész nap rohangálás vár rám. Tükörbe nézek, csak egy kívülállót látok. Tudatában vagyok, mi is történik velem, talán fel is készültem rá, legalábbis hetek óta ezt állítom. Elbizonytalanodok magamban, pedig már nem futamodhatok meg. Inkább elfordítom a fejem, kimegyek a szobámból.

A viszonylag nagy konyhában meg sem merem közelíteni a hűtőt, tudván, tegnap érkeztem, szinte kong az ürességtől. Lefőzök egy adag kávét magamnak, majd a mintás bögrémmel és egy müzli szelettel kivonulok az erkélyre. Leülök a kis kerti asztalhoz, lábamat a korlátnak támasztom, miközben elfogyasztom a reggelim. Hiányzott ez a kilátás, ez a város, ez a barátságos kis lakás. Épp nincs bérlője, ezért is tartózkodhatok itt, ami most jól is jön számomra.

Több mit egy éve ülhettem itt utoljára. Ezzel a gondolattal még sok egyéb is utat tör magának a fejemben. Még inkább bizonytalanabb leszek, ám az elhatározásom is eszembe jut. Segít abban, hogy a hátam mögött hagyhassak mindet. Az életem már más irányba fordult, folytatom, és nem hunyászkodom meg. Édesapám is így akarná.

Egy darabig figyelem az utcát, s mögötte az öböl azon részét, amire rálátásom nyílik ebből a szögből. A fény néhol megcsillan a vízen, gyönyörű a látvány. Végül el kell szakadnom a csodás panorámától, nem engedhetem meg a késést. Felkapom a táskám, a viszonylag nagy mappával együtt, miben fontos papírok vannak. Bezárom magam mögött az ajtót, a lépcsőházban elindulok lefelé. Emlékeimben megjelenik az első munkanapom Stockholmban, látom magam előtt Tomas irodáját, s barátságos üdvözlését. Megrázom a fejem, mintha úgy eltűnne a kép, aztán indulok tovább. Az utcán pár méter sétálás után fogok egy taxit, és már útnak is indulok a fesztivál helyszíne felé. A célhoz érkezve a sofőr kezébe nyomok egy bankjegyet, köszönés kíséretében kipattanok a kocsiból. Kutatok a táskámban pár pillanatig az út szélén, míg megtalálom a belépőkártyám. A nyakamba aggatom, mielőtt a kapuhoz érnék. Átlépek a bejáraton, ahol ellenőrzik is az igazolványt. Onnan egyenesen a széles színpad mögé sétálok. A munkatársaim és a helyi stábtagok már gőzerővel dolgoznak az esti műsorért. Nagy sürgölődés van, pörögnek az események. A pódium végére támaszkodom, onnan figyelek.

- Be van már üzemelve a füstgép? Működik is? – kiabálom a viszonylag nagy zajban.

Egyszerre több irányból is jön igenlő válasz. Mosolygom, felmutatom a hüvelykujjam, jelezve csak így tovább. Alig teszek pár lépést megcsörren a telefonom. Elindult a nap. Egy újabb interjúfelkérést kell elintéznem. A beszélgetés lebonyolítása után átsétálok a hosszúra nyúlt széksorok között, egészen egy ideiglenes épületig. Ott a főszervezőkkel egyeztetek egy utolsót, aláíratok pár papírt, és távozom is. Hallom, hogy pár dal már elhangzott a próbán, így sietősre kapcsolok, nemsokára mi következünk. Norah minden bizonnyal megérkezett már. Az úton, amin jöttem vissza is megyek a színpad mellé. Körbenézek, az első sorban megpillantom a énekesnőt. Elfoglalom a táskámnak a mellette lévő széket, majd felé fordulok és üdvözlésképpen megölelem.

- El sem hiszem, hogy ide is eljutottam. Stockholmban lépek fel. – áradozik a szőke, fiatal lány mellettem.

- Hidd el, hisz nemsokára kezdődik a főpróbád. Itt nincs megállás még. – mutatok a színpad felé. – Milyennek találtad a hotelt?

- Nincs okom panaszra, tökéletes volt. A bérelt autó pedig azonnal a szolgálatomra állt. Már kezdek zavarban lenni ettől a kényelemtől.

- Örülök. – bólintok pár aprót elgondolkozva.

Nézelődök a sorok között, átsiklok pár alakon. Majd hirtelen visszairányítom a tekintetem, mert megpillantok egy régi ismerőst, Alexet. Nyelek egyet, de közben megőrzöm a higgadtságom. Meglepődötten bámul és látszik, hogy legszívesebben ide jönne beszélgetni, de dolga van. Zavaromban intek neki, nem tudom meg, hogy visszaint-e, mivel Norah-ra kell figyelnem. Egy pillanatra a srác fele fordul, megnézi magának a figyelmem elvonójának már mindössze csak a hátát, majd rögtön visszatér a tárgyra.

- A lakásod nem lakta nagyon le az albérlőd? – érdeklődik kedvesen, hiszen nem csak munkatársak, hanem már barátok is vagyunk.

- Csak egy lány élt itt, és szinte mindig dolgozott. Most vett magának egy saját kis lakást. – mesélem.

- És ez a srác ki…?

Kérdése félbe szakad, mivel hosszan bejelentik a mikrofonba a következő előadót. A téma elterelődik a bandára, aki a színpadra érkezik, helyet foglalunk és nézzük a műsort. Csendben próbálok nyugodtan ülni, de a gyomorgörcs eluralkodik rajtam, hisz tudom, hogy előbb-utóbb szembe kell néznem a múlttal. Nem szeretnék haragtartó vagy bármi hasonló lenni, csak egyszerűen fájdalmas ez még nekem.

Minden próbálkozásom ellenére sem bírok egy helyben ülni, így bocsánatkérően az énekesnőre nézek, majd közlöm, hogy még egyszer ellenőriznem kell mindent. Ezzel legalább elterelődnek a gondolataim. Összefutok a csapattagokkal, igenlő válaszokat kapok, minden olajozottan megy. Elégedett vagyok. A nagy sürgés-forgás közepette egy kéz ragadja meg lágyan a felkarom. Meglepődve az illető felé fordulok. Mosollyal üdvözöl, majd kissé hervad a vigyora, de nem lesz komor.

- Szinte alig ismertem rád Hastings.

- Annyit azért nem változtam egy év alatt. Csak a hajam lett rövidebb. – nevetek – Hogy vagy Alex?

- Több mint egy év, ha jól emlékszem. Fantasztikusan, köszönöm a kérdést. Ennyi elég is lesz belőlem. – rövid szünetet tart a mondandója előtt – Miért hagytál itt mindent egy szó nélkül körülbelül másfél hónap után? El sem köszöntél, csak eltűntél, most pedig újra itt vagy. Minden olyan zavaros volt akkoriban.

Hosszan beszívom a levegőt, nesze nekem fájó pont. Megérdemelné a válaszom, csak sajnos nem mondhatok el neki mindent, ha Eric sem tette. Vigyáznom kell a számra, mivel az egész ügyet eltusolták anno. Szerintem még azt sem sejti, hogy együtt voltunk Eric-kel, hiába a legjobb barátja. Ez rendjén is van, óvja meg az ilyen dolgoktól.

- Akkor úgy éreztem mennem kell, sok minden történt. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy nem köszöntem el tőletek. A szabadságom után rögtön indultam. – komolyabbra váltok.

- Értem. Mindenesetre örülök, hogy itt vagy. És pontosan miért is… - a kérdését nem tudja befejezni.

Hozzánk sétál valaki, megáll pontosan mellettem, amire odakapom a fejem. Nála van a felszerelése egy táskában. Int nekem, aztán felméri, hogy ketten vagyunk és köszön is mindkettőnknek. Kissé szúrósan nézek Andrewra, elkésett.

- Örülök, hogy méltósága időben ideért. Rosszabb vagy, mint egy készülődő nő. – kinevetem, majd bemutatom egymásnak a két srácot, ugyanis Alex nem ismerhette.

- Mindent össze kellett szednem, neked nem elegek a profi fotók, tökéletesek kellenek. – idézget engem, míg én válaszul a szememet forgatom.

- Jól mondod. – ütögetem meg a vállát biztatóan – Tedd fel a kártyád, mielőtt kizavarnak.

- Igenis főnök.

- Nyomás dolgozni! – lökdösöm játékosan, és közben elnevetem magam.

Azzal a lendülettel elindul előre. Egy pillanatig még utána figyelek, majd ismét a táncos felé fordulok.

- Ne haragudj, mit is szerettél volna kérdezni? – fordulok ismét Alexhez.

- Semmi gond. Miért is jöttél pont most vissza Stockholmba? – kérdezi.

Sajnos ismét nem válaszolhatok neki, mert halljuk valaki Alexet keresi, gondolom a próba miatt. Az egyik szervező szól, hogy nemsokára ők következnek, mivel lett egy csere beütemezve az előadások közé. A srácra pillantok, sajnálom, hogy megint nem kapott választ a kérdésére. Alex a férfi felé bólint, bocsánatot kér, miközben közli, majd befejezzük a beszélgetést később. Elsiet egy kisebb tömeg felé, én pedig igyekszem lenyugodni. A gyakorlatban befejezem a kört a fesztivál helyszíne körül. Nem hiányzik Eric próbája a nap elejére, úgy terveztem, amíg mi sorra nem kerülünk, addig tisztán tudok figyelni csak a munkára. Ám ez nem jön így össze, hogy változtatnak a sorrenden. Látnom kell Eric fellépését, ami minden bizonnyal felzaklat. Kellemetlenül kezdem érezni magam, talán mégsem vagyok kész még erre. Pár pillanat múlva meghallom a hangszórókból az énekes hangját. Egyből kiráz a hideg, olyan rég hallottam már. Bár nem látom, elképzelem a megszokott energiáját. A lehető leglassabban indulok vissza a színpad felé, abban reménykedve, addigra befejezik a gyakorlást. Egy örökkévalóságnak tűnt az első sorok közelébe érni, nem emeltem fel a fejemet sem. Már rég a színpadon volt a Team Saade. Kíváncsiságom erősebbnek bizonyul, mégis rápillantok, nem változott semmit, csak a megjelenése lett kicsit más. Ugyan az a hang, ugyan az a szempár, ugyanaz az energia. Most hogy látom már Ericet, eszembe jut az ígérete, miszerint a színpadon is kijelenti mennyit jelentek, jelentettem neki. Talán nem sokat. Elfordulok, mélyet szippantok a levegőből.

Norah-hoz érek, szintén figyeli az eseményeket oldalról. Nemsokára mi jövünk, még egy van hátra előttünk.

- Hátra kellene menned. – mosolygok bátorítóan az énekesnőre – Én innen vagy elölről figyellek majd. Csak ügyesen. Andrew, te pedig jól fotózz. Had legyen sok jó anyag az újságok számára.

Fordulok vissza Drew felé. Megszorítom az izmos karját, amin még a mai napig látszik az égésfolt, a katonai kiképzőközpontban szított tűz miatt. Kezében a fényképezőgéppel helyesel. Azóta visszatért a második szakmájához.

Mindketten elindulnak a színfalak mögé. Jómagam érzem, hogy kicsit feltámadt a szél, így felveszek egy kardigánt, és összehúzom magam előtt. Hátrafordulok, a széksor és a színpad közötti keskeny folyosón a másik oldalról Eric közeledik. Későn észlelem, bár csak félúton vesz észre. Még döbbentebb fejet vág, mint az imént a táncos, ha ez lehetséges. Ezek szerint Alex nem árulkodott rólam, amire valószínűleg oka volt. Eljött az idő, amitől nagyon tartottam. Összehúzott szemöldökkel gyorsítja fel a lépéseit, nem fordul le balra a kifelé vezető sorba, ahogy azt tervezhette. Én is meglepődöm, sőt megijedek, hogy szembe került velem. A szívem felgyorsul az idegességtől, eljött a pillanat, amikor már biztosan tudom, hogy nem futamodhatok meg, nem is akarok, a pillanat, amikor valóban túllépek mindenen. Felnézek, Saade csodálkozón figyel. Az egy dolog, hogy én tudtam, hogy itt lesz, de ő még véletlenül sem sejthette ugyanezt rólam. Hirtelen nem tudja mit is mondjon.

- Szia Eric. Hogy vagy? – kérdezem őszintén, igenis kíváncsi vagyok, bár a lábam remegése bizonytalanná tesz. Ő maga még mindig nem képes felfogni a látványom.

- Szinte meg sem ismertelek ezzel az új hajjal. Hogy kerülsz ide? – döbbent arckifejezése eltűnik, komolyság veszi át a helyét.

Furcsa a helyzet, nem válaszol a kérdésemre. Nyugodt próbálok maradni, lazának tűnni, de az a rengeteg emlék és kaland azonnal lerohanja az agyam. Dadogva kicsit, de végül válaszolok.

- Dolgozom. A munkám miatt vagyok itt.

Felemeli a szemöldökét a válaszomra, de szörnyen csalódottnak tűnik. Azonban tovább faggatózik az én kérdésemre fittyet hányva.

- Valóban? Kinek dolgozol? – kérdezi. Próbál mosolyogni, én csak a földre vezetem a tekintetem, onnan pedig a színpad felé.

- Norah Heyesnek. – válaszomra a szembeállónak elkerekedik a szeme.

- Norah Heyes? Hú ő amerikai, hát ez nagy feljebblépés. Mégis melyik cég menedzseli? – érdeklődik tovább látszólag idegesen Eric.

Ismét a földet pásztázom, ugyanis kicsit zavarban vagyok. Nem engedi, hogy bármit is kérdezzek róla, ami aggaszt egy csöppet. Csak rólam kérdez. Velem pedig fordult a világ, nem szeretnék kérkedően hangozni.

- A sajátom. – mosolygom óvatosan, hisz olyan jó érzés kimondani. Kicsit megmagyarázom az értetlen tekintet láttán. – Saját céget alapítottam Amerikában. Ott találkoztam Norahval.

Ha eddig döbbent volt, most azt kell, mondjam kikészült. Olyan arcot vág, mintha elárultam volna, még a szemét is összeszűkíti. Alig bír bármit is kipréselni a száján, zavarban van, keresi a megfelelő szavakat az elméje bugyraiban.

- Gratulálok. – hangzik kissé gúnyosan. Ebben a pillanatban jelenik meg a menedzselt énekesnőm a színpadon. A szőke lány megköszöni a felkonferálást, és a színpad szélén énekelni kezd. Látszólag minden rendben a hangosítással és a vokállal. Előtte Andrew sürgölődik a fényképezőgépével. Látom Eric is a hangpróbát figyeli. Drew rám néz, elmosolyodik, és kacsint. Ez eléggé kellemetlenül érint az énekes előtt, akit Andrew csak ekkor vesz észre. Int neki. Kényszeredetten visszanézünk egymásra, már sajnos nem csalódott, hanem haragos az arckifejezése. Én nem szerettem volna ilyet.

- Igazán gratulálok Olivia. Szerintem téged nem is érdekel igazán, hogy én hogyan is vagyok. Nyugodtan dörgölt az orrom alá a boldogságod. – vágja a fejemhez, pedig nem tud ő semmit. Én csak nem akartam, hogy ez legyen. Nem akartam.

- Boldogság. – suttogom, bár biztosan nem hallja.

Megfordul és azzal a lendülettel elsétál, ahogy jött. Nem szándékozom utána rohanni, szembenéztem vele, túléltem, fájdalmas volt, de vége. Ő sem gondolt az érzelmeimre, én sem fogok foglalkozni az övéivel.

Alex egy tisztesebb távolságból végignézte az eseményeket. Furán bámul ránk, majd nemhogy a haverja után menne, elindul felém. Meglepődöm. Egészen közel áll meg hozzám.

- Azt hiszem végre fel kéne tennem a kérdésem. – a hangja elszántan hangzik.

- Alex, ne haragudj, de sok a dolgom – felemeli a kezét és lecsitít. Az ajkamba harapva aprót bólintok engedélyem jeléül – Legyen.

Biccent a fejével, hogy kövessem. Az első sorból egészen az utolsóig vezet. Közben a kardigánom alól előbukkan a belépőkártyám, amit nagy szemekkel figyel a táncos. Végül az utolsó sorban leülünk egy-egy székre. A zene hallatszik csak ide, a morajlás és az emberek elég távol vannak, hogy tudjunk négyszemközt beszélgetni.

- Mégis mi ez az egész Alex? Fontos dolgom van. – szólok rá figyelmeztetően.

- Ezt én is kérdezhetném Oliv. Válaszokat akarok, de a felét sem kaptam meg.

A legkevésbé van kedvem beszélni erről, végre szembe néztem vele, annyira nem is találtam egyszerűnek, és most fel kell még jobban tépnem a régi sebeket. Alex nem tudhatja, mi folyik itt pontosan, de mégis válaszokat akar. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki.

- Mit akarsz tudni?

- Azt már kérdeztem miért mentél el. Amire szerintem a válaszod, csak részben az igazság. De miért tértél vissza?

Óvatosan tapogatózom az igazság szélén, ugyanis nem fogom mindenbe beavatni, lehúzni a sötét valóságba. Elmesélem neki, hogy miután elmentem sokáig próbáltam összeszedni magam, nem dolgoztam két hónapig. Aztán megelégeltem, és beadtam az életrajzom, valamint a Tomastól kapott ajánlást egy vállalathoz, otthon Angliában. Felvettek egy céghez, visszarázódtam a munkába, és éreztem, hogy többre vágyom. Azt azonban nem osztottam meg a táncossal, miért is szántam magam bátrabb, nagyobb lépésre. Gondoltam egyet, megalapítottam a saját cégemet, a két ajánlás tapasztalatként megvolt. Sokan azt mondták, ez kevés, nem megyek vele semmire, mert mindenki profi, tapasztalt menedzsert akar. Én mégis megpróbáltam körülbelül hat és fél hónapos munkaviszonnyal. Teljesen nagy őrültség. De azt kell mondjam, a legjobb helyeken tanultam, szereztem gyakorlatot.  Amerikába utaztam, ahol máris felkaroltam egy srácot, aztán szereztem egy-két munkatársat. A fiút mindenben segítettem, majd az egyik stúdióban, ahova elkísértem összefutottam Norah-val. Összebarátkoztunk és egy kávézás mellett próba-szerencse alapon ajánlatot tettem neki. Nem volt vesztenivalóm, hiszen még ő is akkor robbant be az első dalával. Igent mondott, és azóta az egyre feltörekvőbb énekesnő pályáját én egyengetem. Nemrég meg is jelent az első albuma, ami sikeres az Államokban és Európában egyaránt. Amikor végzek a monológommal, Alexet fürkészem, aki csodálkozva figyel.

- Igazán gratulálok! Gondolom, és ahogy a kártyádon látom, vele vagy most itt. Azaz miatta. – bűntudattal bólintok – Tudtad, hogy itt leszünk ugye?

- Igen. Örülök, hogy találkoztam veletek. Bár Eric-ről ugyanez nem mondható el. – motyogom a mondat végét.

- Velünk? Figyelj, nem vagyok hülye Oliv. Itt nincs minden rendben, főleg nem kettőtök között.

- Mire célzol? – összehúzom a szemöldököm, közben a gyomrom is görcsbe rándul.

- Mindig is izzott köztetek a levegő a marha haverommal, eltűntetek bő másfél hétre mindketten. Aztán mikor lejár a szabadságotok elmész köszönés nélkül. Sőt tudom, hogy Eric utána elment Londonba, de egyedül jött vissza. Azután pedig kifordult önmagából. Mi a franc történt köztetek? – hangja már szinte követelőző, én pedig letaglózva nézek rá.

- Mi? Mi az, hogy kifordult önmagából?

Hátradől a székben. Megrázza a fejét, a távolba bámul, mintha tudnom kéne minderről. Emlékeiből kezd mesélni.

- Már a londoni látogatás előtt is lehangolt volt, mikor nélküled jött vissza. Kérdeztünk rólad, de annyit mondott, hogy haza utaztál és hagyjuk most őt békén. Aztán mikor visszajött Londonból, talán két napot lehetett ott, még agresszívabb lett. Akkor már nem lehetett semmivel hozzá szólni. Nem ment sehova, annyira elzárkózott. – valószínűleg akkor zuhant minden egyszerre a fejére, akár csak egy jeges zuhany. Elszomorodok, megszorítom a szék támláját – Felmentünk hozzá, a lakása is kupis lett, egy hónapig nyaggattuk, hogy ez nem mehet így tovább. Sem dalt nem írt, nem koncertezett, az irodába is hébe-hóba csak benézett. Aztán egyszer valami csoda történt és eljött velünk mikor kicsit kimozdultunk. Azt hittük minden visszaáll majd a rendes kerékvágásba. Ami azonban ezután jött, még furcsább volt tőle.

- Ez ijesztően hangzik. – suttogtam.

- Hidd el, az a hirtelen váltás az is volt. Egy kuksoló ember hirtelen minden nap eszeveszett bulizásba és csajozásba kezdett. Nem viccelek, még hétfőn is. Amikor vele voltunk mindig más lány volt az oldalán. Mintha valami miatt kompenzálni akart volna. – valószínűleg elkerekedhetett a szemem – Nem akarlak megbántani.

- Folytasd. – legyintek a karommal magam elé bámulva. Tehát annyira mégsem voltam fontos Eric számára.

- Egyre kevesebbet volt velünk, ez körülbelül egy hét hónapig tartó életvitel volt, Tomas, az anyja, senki sem díjazta körülötte. Nagyon bunkó lett. Mikor egyszerre a fejéhez vágtuk, hogy nem csinál semmit, csak könnyű nőcskékről ír dalokat és látjuk, hogy pártolnak el a rajongói, felnyitottuk a szemét, de azóta sem lett teljesen a régi. Viszont a csajok és a bulik elmaradtak és mindinkább a munkájába temetkezett, ami jót tett neki. Már igazán kezdett egyenesbe jönni, nem adta ki azokat a fertelmes számokat szerencsére. Most pedig ismét elég zaklatottnak láttam. Volt köztetek valami igaz?

- Ez durva. Igen, valami, csak azt nem tudom megfogalmazni vajon mi lehetett. Azonban már vége, és hidd el nem volt túl hosszú életű, szóval értetlenül állok a történtek előtt. – itt muszáj volt füllentenem részben, hisz valóban rövidéletű volt a dolog, ezért nem is miattam csinálhatta. Meggyőződésem volt, sokkal inkább a múltbéli események rovására, amiről a környezete nem igazán tudhatott. Legalábbis úgy hiszem, ezért jobb, ha inkább magamra fogom a táncos előtt.

Bólintott, ezzel jelezve végül kapott választ, én pedig felálltam az összecsukható székből. Alex is azonnal felugrott, s elém állt.

- Beszélek Saade urasággal, nem maradhat ez így. – halványan helyeslek a kijelentésére, kíváncsi vagyok, mit érhet el vele – Mikor álltok tovább?

- Két nap múlva már London felé vesszük az irányt.

Szomorú arcot vág, amitől a szívem elnehezedik, hiányzott már a táncos és nem mellesleg a humora is. Mélyet lélegezem, hogy lenyugodjak, aztán átölelem. Viszonozza. Pár másodperc után elengedem, szavak nélkül intek neki, pedig látom, hogy akar még kérdezni. Sajnos nem tudja az igazságot és nem mondhatom el neki. Természetesen pedig az én szívemet nyomja tovább a bűntudat. Kilépek mellőle, s ismét előre felé sétálok a két széksor közötti útvonalon.

***

Késő délután már javában zajlanak a koncertek, a nézőtér szinte színültig meg van telve. Egy darabig a színfalak mögött ülök Norah-val és pár stábtaggal. Egyre nehezebben bírok egy helyben ülni, a fáradtság is kezd elnyomni. Felpattanok, s azzal a lendülettel kinyújtózom, majd Drew kíséretében előre sétálok. Éppen a képekről beszélgetünk, azokról, amiket délelőtt csinált. Mikor felnézek, körülbelül kiugrik a szívem a mellkasomból. Hirtelen kapkodni kezdem a levegőt, és muszáj Andrewba kapaszkodnom, hogy ne essek el. Olyan mintha pánikroham törne rám. A tömegben egy nagyon ismerős arcot vélek felfedezni, a volt ügynök pedig egyfolytában azt kérdezgeti, jól vagyok-e. Amikor előre mutatok, nincs ott senki ismerős. Már üldözési mániát is kaptam, aminek a vendégsereg is tanúja. Fantasztikus.

- Minden rendben? Mi történt? – még mindig fogja a kezem. Ideges hangján kérdezget, jómagam pedig próbálok lenyugodni a bazi nagy tömegben.

- Azt…azt hiszem láttam az…az apám.

Elfehéredik. Pásztázni kezdi az embereket körülöttünk, jobbra-balra forgatja a fejét.

- Ne haragudj, hogy ilyet mondok, komolyan, de ez lehetetlen.

Csend telepszik közénk. Összekaparom magam, már egyedül állok a lábamon, nem kell támogatás. Elgondolkozom, ez valóban lehetetlen. Képzelődök. Sokszor álmodom vele, miért ne hihetném azt egy teljesen idegen emberre, hogy ő lenne az. A képzelet furcsa játéka ez. Csak fáj, nagyon is.

- Azt hiszem igazad van, menjünk vissza. – reagálok megkésve.

Június  12.

A lakásomtól nem messze, de mégis közel a szállodához, ahol az énekesnőt szállásoltuk el, egy kis kávézóban szürcsölgetem a feketeteám. Fáradt vagyok, a tegnapi nap után sokáig forgolódtam éjszaka, pedig nem éppen korán feküdtem le. Várom Norah-t, hogy együtt reggelizhessünk, aztán indulnunk kell egy interjúra a helyi kereskedelmi csatornához. A karórámra pillantok, már vagy tíz perce itt kellene lennie. Magamhoz veszem a telefont, meg szeretném kérdezni minden rendben van-e. Tárcsázni kezdek, ám a vonal foglalt, így nem tudom elérni a lányt. De legalább tudom, hogy jól van. Prüszkölök egyet, miközben elveszem a fülemtől a készüléket és kinyomom. Belemélyedek a mai lapba, s egyszer csak arra leszek figyelmes, nem is az előttem lévő cikket olvasom. Inkább gondolkozom az életemen. Az utóbbi időben összeszedtem magam, önálló, felnőtt nő lettem. Édesapám büszke lenne rám, ahogyan anya is az.

Anya támogatott mindenben, amikor azt mondtam többre vágyom, mint az angol énekesek mellett asszisztensnek lenni egy irodában. Ő pedig előhuzakodott egy meglepő dologgal. Mivel édesapám FBI ügynök volt, mindig készen kellett állnia a veszélyre vagy komolyabbra. Ezért mindig írt nekem egy levelet, amit anyának adott, ha pedig visszatért kidobta vagy elégette és személyes tanácsokkal látott el. Mint megtudtam. Ám az utolsó bevetéséről, amikor én lettem az ellensége, már nem semmisíthette meg a levelét. Anya pedig pontosan tudta mit írt benne, azt is megérezte, édesapám mikor látna el ezzel a tanáccsal. Ekkor odaadta a levélkét. Úgy él az elmémben, mintha hallottam volna tőle ezt a mondatot. "Küzdj az álmodért és sose add fel!" Ez csak az üzenet utolsó mondata volt, amin már zokogtam, mikor először olvastam. Ez a kézzel írott levél a mai napig megríkat. Ma már tudom, hogy apa mindig is a vezetőt látta benne, segített a karrierem egyengetésében, ezért is küldött Tomashoz, a legjobbhoz, akit ismert. Csak a sors furcsa fintora közbevágott. Bár tudom, hogy nem kifejezetten magamért, hanem édesapámért is lépnem kellett. Így lehetek az, aki most vagyok. Az, aki képes volt felemelkedni, ám tudom, hogy ez még mindig csak a kezdet. Érte akarok fejlődni.

- Jó reggelt Oliv! Ne haragudj, hogy késtem. Képzeld, kaptam egy érdekes telefonhívást.

Felriadok a gondolatmenetemből, természetesen ezt nem mutatva a vendégemnek. Inkább szélesen mosolygok és intek a pincérnek, míg Norah leül, ugyanis késésben vagyunk. A velem szemben ülő összeszedi magát, ám mire belekezdene a mesélésbe, a pincér megkérdezi, mit kérünk. Én rávágom a palacsintát, volt bőven időm eldönteni, amíg vártam. Az énekesnő kér egy perc türelmet, a kezébe kapja az étlapot, és vadul lapozgatni kezdi. A pincérre lesek, aki egy fiatal, a húszas évei közepén járó srác. Természetesen felismerte Norah-t, de nem rendezett jelenetet, sőt teljesen normálisan kezeli a helyzetet. Rávillantok egy hálás mosolyt, de rögtön felveszi a szemkontaktust, nem engedi a tekintetem. Egy idő után azonban megunom, hisz csak áll ott, mint egy farönk. Körbenézek a helységen, minek következtében a pincér inkább Norah felé fordul, aki nagy levegővétellel kezdi el mondani a rendelését. Kibambulok az ablakon, ahol egy magas, feketehajú lány sétál el az utcán. Az illető srégen a kávézó ablaka felé fordul, nekem erre az ereimben megfagy a vér. Kiráz a hideg, aminek következtében érzem a libabőröket a testemen, valószínűleg fal fehérre változok. A szám kissé eltátom a csodálkozástól, majd lenézek a kezemre, ami remeg, mint a nyárfalevél. Gyorsan az asztal alá rejtem. A pincér ekkor távozik, a lány pedig rám emeli a tekintetét. Biztosan megrémíti a látványom. Remek, már előtte is pánikrohamot kapok. Felnézek mögé, az olasz lány eltűnt, s ami a legrosszabb, nem tudom valóban ott volt-e egyáltalán. Már megint rémeket látok? Megőrültem vagy tényleg láttam azokat az embereket? Teljesen tönkremennek az idegeim. Legközelebb magát Jame Alist fogom látni? Akkor aztán tényleg orvosra lesz szükségem. Miért kellett visszajönnöm Svédországba?

Már a levegőt is kapkodom. Az énekesnő beszél hozzám, de a hang nem jut el a tudatomig. Próbálok higgadtságot erőltetni magamra, nehezen megy. Zaklatott vagyok, de a légzésem kezd visszaállni az eredetire. Csak képzelődöm.

- Megijesztesz. Minden rendben van? Igyál egy kis teát. – aggódik Norah, a kezembe nyomja a teásbögrét. – Mi történt?

- Jól vagyok, komolyan. Ne haragudj, csak azt hittem elfelejtettem valami nagyon fontos szerződést aláírni, de rájöttem, hogy mégsem. – hazudok már megint a múltam miatt. Gyűlölöm ezt.

Kedvesen bólint, én pedig a kérdezősködés előtt megpróbálom elterelni a beszélgetést más irányba. Inkább rákérdezek a nekem még rejtélyes érdekes telefonhívásra, ami miatt a lány késett a reggelinkről. Fellelkesül, és gyors hadarásba kezd.

- Komolyan nem fogod elhinni miért kerestek. Ez engem is népszerűbbé tenne itt Svédországban, és neki is előnyt jelentene Amerika felé. Egy közös munkára, egy duett megírására kért fel személyesen Eric Saade.

Hirtelen azt hiszem rosszul hallok, csak pislogás nélkül meredek a velem szemköztire. Sosem lesz már nyugtom? Nem is tudok, mit felelni. Norah vár valami reakciót, ám egyszerűen képtelenség, hogy bármit is mondhassak neki erre. Mi a célja ezzel Ericnek? Világosan a tudtomra adta tegnap, jobb, ha elkerüljük egymást. Egyet is értenék vele.

- Szóvaaaal. – folytatja az énekesnő, hátha felocsúdok a meglepetésből – Meghívott minket egy vacsorára, ott megbeszélhetjük a részleteket. Maradnunk kellene pár napot.

Hatalmas szerencsémre megérkezett ismét a pincérünk a reggelinkkel, ezért nyertem kis gondolkozási időt a válaszomra. Sajnos igennek kellett lennie. Meg akartam úszni az ismételten nagy kérdésmennyiséget.

***

Kellemetlenül leülök Norah mellé a téglalap alakú asztalhoz, aminek a másik hosszabbik oldalán Eric és Alex foglal helyet. Nem is gondoltam volna, hogy Alex is itt lesz ma este. Az asztalfőn Tomas figyeli az eseményeket. Egy barátságos, kis étterembe hívott meg bennünket Eric, de ebből semmit sem érezek, feszült az egész helyzet számomra. Körülnézek. Látszólag Tomas nem neheztel rám, aminek nagyon örülök, hisz a temetés óta most találkozunk először. Viszonylag csendesen figyeli az eseményeket, s olykor jókedvűen felnevet, vagy éppen beleszól a beszélgetésbe. Eric teljesen lazára vette a figurát, azért bőven látszik rajta a negatív kimenetelű változásának a nyoma. Alex talán villámhárítóként jön a képbe. Fogalmam sincs mit mondhatott Saade-nak, de nem tudom megjósolni, mire készülhet ezzel a popsztár.

A vacsoránkat hamarosan tálalják. A munka üzleti felét elég gyorsan lerendezzük Tomassal, igazából mi csak erre kellettünk. Utána már a dal részleteit beszéli meg a két sztár. Így mi hárman eléggé kirekesztődünk a beszélgetésből.  Akárhányszor próbálok segíteni a dal témájának kiválasztásában, Eric mindig beleszól és megmagyarázza, hogy miért nem jó ötlet ez. Egyfolytában leszól. Értem, haragszik rám, de akkor miért Norah-t választotta a duetthez. Nem tudom, ezzel mit akar elérni, miért pont velünk népszerűsítené magát. Tomas is unja a dolgot, készül menni, amin egy cseppet sem csodálkozom. Legszívesebben elhúznám a csíkot vele együtt, de Norah miatt maradnom kell. Egy darabig még csendben tűröm, hogy Alex és én csak fölösleges bábuk vagyunk Eric szemében. Egyeztetnek egy időpontot, amikor csak ketten találkoznak. A szőke lány befejezettnek tekinti a vacsorát, és pakolni kezd. Kérdőn figyel rám, én azonban elmondom neki, hogy maradok még kicsit, menjen vissza nyugodtan a hotelba és pihenje ki magát. Kérdezni sincs ideje, miért maradok, mert Eric és Alex elindul a pult felé fizetni, én meg utánuk rohanok. Azzal borul a teli bili.

- Eric, nem gondolod, hogy pofátlan vagy. Idehívtál minket Alexel és megszólalni sem engedsz bennünket. – viszonylag higgadtan közölöm a gondolatom, bár a szemem szikrákat szór az énekesre.

Alex hallgat, talán igazat ad nekem, de nem vagyok benne biztos. Eric figyelmen kívül hagyja a mondandóm, kikerül és lerendezi a vacsoránk. Alexre nézek, aki csak megrántja a vállát. Miközben az előttem lévő sztár elköszön, aztán megáll mellettem. Nyitja a száját valami undok válaszra, de a haverja közbeszól.

- Ha veszekednétek, jobb lenne kint. – biccent a fejével az ablak felé, remélve hogy megakadályozza a jelenetet az étterem közepén.

Eric megszívva magát az ajtó felé veszi az irányt, jómagam követem. Egészen az étterem sarkáig megyünk, ott pedig felém fordul.

- Nos, Olivia. Képzeld, hogy nem veled jöttem vacsorázni, hanem Norah-val. Ezt Tomas fel is fogta és a munkaügy után távozott. Az hogy itt akartál lenni és mindenbe beleszólni, arról nem tehetek. – végig alig észrevehető mosoly ül a szája sarkában – Éppen ezért hívtam Alexet, hogy legyen társaságod, úgyis olyan jól elbeszélgettetek. Csodálom, hogy Andrew nem jött el veled.

- Erről beszélek. Bunkó vagy, akárcsak most is. Nem tudom, hogy bírsz így viselkedni egy szemrebbenés nélkül, ahogy azt sem, miért teszed ezt. – muszáj elárulnom Alexet, hogy róla is. Remélem a barátjára nem haragszik meg, nekünk meg már amúgy is mindegy. – Sejtelmem sincs miért csúsztál le ennyire az utóbbi időben, de borzalmas vagy. Még az eddigieknél is rosszabb.

- Éreztem, hogy Alexel erről beszéltetek. Semmi közöd az életemhez. A múlt az múlt, és jó lenne, ha nem firtatnád. – kiabál, igaz visszafogja magát. Fáj hallani.

- Rendben! Egy ilyen életet nem is akarok. – összeszorítom a szemem, most jövök rá, milyen szörnyűségeket vágok a fejéhez. Kiprovokálja belőlem.

- Éld a saját tökéletes életed, amit az orrom alá is dörgöltél. Nem fogsz hiányozni az enyémbe.

- Te se az enyémbe, remélem soha többet nem látlak! – kiabálok már én is.

Vegyes érzelmeket látok a szemében, mikor elsétál a járdán. Harag, szomorúság, idegesség és talán elégedettség. A sötét elnyeli, ahogy egyre messzebb ér.

Mély levegőt veszek, a hűvös légtömeg átjárja a tüdőm. Végre megmondhattam neki a véleményem, bár nem tett boldoggá, nem így szerettem volna. Visszamegyek a holmimért az épületbe az asztalunkhoz. Alex felemelt szemöldökkel vár. Megrázom a fejem.

- Sajnos, nem segített a dolog. Még jobban összekaptunk. – tördelem az ujjaim – Elment.

- Nem mondok erre már semmit. Inkább azon akadtam ki, hogy egy szó nélkül itt hagyott. – elneveti magát, mire belőlem is kitör.

Észreveszem a kezében lévő borítékot, mikor az asztalra hajítja. Szemöldökrántással figyelem a mozdulatot. Abbahagyja a nevetést.

- Az mi? – kérdezem.

- Fogalmam sincs, most hozta ide a pincérünk, hogy valaki ezt hagyta itt Ericnek. Holnap elviszem neki, bár jobb lett volna, ha megvár. – mosolyog ismét.

Óvatosan odahajolok, kíváncsiságom erősebb, mint én, érdekel ki írt neki. Semmilyen feladó nincs rajta, csak maga a boríték Saade-nak címezve. Aztán mikor lenyúlok, és megfordítom a papírvékony csomagot, a hátoldalon észreveszek egy kis rövidítést. Először arra gondolok, hogy ez nem lehetséges, biztosan megint képzelődök vagy valami komoly bajom van. Pislogok párat, aztán kétségbeesetten Alexre kapom a tekintetem. Megvakarja a fejét és furán bámul rám. Fogalmam sincs, hogy magyarázzam meg a következő lépéseim neki.

- Alex, ezt muszáj kinyitnom! – suttogok hisztérikusan.

- Nyugodj meg! Nem értelek, miért érdekel Eric egy levele a királyi palotából. Biztosan valami meghívás. – magyarázza a srác.

- Azt hiszed, a királyi megbízottak csak otthagynák ezt egy étteremben? Ugyan. – az ajkamba harapok, már nem bírom sírás nélkül. Itt nincs rendben semmi.

- Akkor elmagyarázhatnád, mi a fene folyik itt! – akad ki, és a kezembe nyomja a papírt – Már elegem van a hazudozásból! Eric részéről, valamint a tiédről is.

Erőt veszek magamon, gyors lépésekkel az ajtó felé iramodom. Minél hamarabb el akarok távolodni, de Alex rohan utánam. Mire az első taxi megáll az integetésemre, addigra már egy ideje mellettem áll és bámul. Nem szól semmit. Bevágom magam az autóba, ő pedig természetesen követi a példámat. Egyre idegesebb leszek. Felé fordulok, aztán rögtön kimegy a fejemből minden, amit mondani akartam. Ez nem egy olyan dolog, amit el lehet pletykálni egy kávé mellett vagy épp a taxiban ülve. Ez a tipikus kínos csend, ami közénk száll.

Az orrnyergemet masszírozva lépek át a lakásom küszöbén, de Alex még mindig a nyomomban van. Becsukja maga mögött az ajtót, aztán széttárja a kezét. Ledobom a levelet a konyhapultra és előveszek egy kést. Óvatosan felszántom a papírt, hogy kinyíljon.

- Oliv legalább próbálnád meg úgy, hogy ne vegye észre, hogy olvasgatod a levelét. Még dühösebb lesz rád. – figyelmen kívül hagyom, mire beljebb jön az ajtóból és idegesen beletúr a hajába.

Remegő kézzel kiveszem a kis kartonból készült színes kártyát. Meghívó egy találkozóra, holnapra. Miért akarhat onnan bárki is találkozni Eric-kel, miután meglopta őket. Mi a cél? Hisz felfüggesztettet kaptunk és nem is szabadna betennünk oda a lábunk soha többé.

- Olivia!! Figyelj már rám, ez nem normális. Mi ez az egész? – hisztizik, de valamilyen szinten megértem a reakcióját.

- Nem fogja megtudni, hogy olvasom a levelét, ugyanis erről nem szólhatsz neki. – próbálom halál nyugodtan közölni vele.

- Mi van? – hitetlenül röhögni kezd – Hazudozol nekem itt össze-vissza. Beszélj, mi ez az egész? Eszedbe se jusson azt mondani, hogy nem teheted vagy, hogy majd később.

- Ha jót akarsz magadnak, Alex, akkor most befogod. Először kiderítem mi ez az egész, ugyanis fogalmam sincs. Kérlek, ne szólj Ericnek a dologról. A többit holnap délután megbeszéljük.

Megrázza a fejét. – Sokat kérsz tőlem….Legyen, megvárom a holnapot.

Június  13.

Kora délelőtti nyugalom van. Az elhozott legcsinosabb ruhámban lépkedek fel a királyi palota lépcsőjén. Az
előcsarnokban nem változott semmi, ugyanolyan tökéletes minden, mint akkor volt. Elfog az izgalom, és a félelem is egyszerre, amint a kis akciónkra gondolok. Még mindig nem tudtam összerakni a dolgokat, pedig egész éjjel fent voltam. Miért akarhatnak az énekessel találkozni, ismét felzaklatni a lassan megnyugvó érzelmeit. Erre én is elég vagyok, ha már megláttam a levelet. És még azt sem találtam ki, mit mondok majd Alexnek. Ezek után nehéz lesz megkerülni a témát. Mégis csak akkor tudok pontosat, ha megtudom, miért kellene idejönni Ericnek. És engem miért nem hívtak. Ez egy ördögi kör, a gondolatmenet az egyik ponthoz mindig visszatér. Közben reménykedem, sikerül megvédenem, ha már az én énekesnőmmel vannak tervei. Egy portásszerűvel futok össze, akinek megmutatom a kártyát, amit kaptam. Meglepetten figyeli, de bekísér egy kis hallba, és megkér, várjam meg, míg nem szól egy illetékesnek. Fehérre van festve a fal, minden olyan pompás. Antik bútorok vannak elhelyezve, a falon egy olajfestmény díszeleg. Nem bírok azonban leülni, járkálnom kell. Az idegeim romokban, fogalmam sincs mi lesz a következő információ, ami beáramlik az agyamba.

- Elnézést.

Megriadok, a hátam mögül jön a mély és határozott hang. A szívemre teszem a kezem, óvatosan megfordulok. Egy öltönyös, középkorú férfi áll velem szemben, körülbelül pókerarcot vág. A keze a háta mögött van, kihúzza magát. Gondolom valami fontos biztonsági. Kíváncsian figyelek.

- Önnek, Hastings kisasszony, nem szabadna itt lennie. Miért jött? – kérdezi.

- Bocsánat, tudtommal Eric Saadet hívták. Itt van a… - nem engedi befejezi, gorombán közbevág.

- Senki nem hívta ide Önöket, főleg nem az előbb említett urat. – lassan közelebb sétál – Jobban teszi, ha most távozik hölgyem, vagy nekem kell kikísérnem. Biztos vagyok benne, hogy tudja, nem tartózkodhat az épületben.

Már épp érne hozzám, ám elhúzom előle a karom. Szúrós tekintettel figyelem, ahogy visszahúzza a kezét. – Köszönöm, magamtól is kitalálok.

Elindulok, arra amerre ebbe a csodálatos szalonba beléptem. Az ajtóban azonban visszafordulok.

- Mennyire biztos abban, hogy nem hívtak egyikünket sem ide? – kérdezem gyorsan.

- Holtbiztos. – gyomorgörccsel fordulok meg. Amilyen gyorsan csak lehet, el akarok tűnni innen.

Amint kilépek a friss levegőre, a bátorság kimegy belőlem, mintha csak elpárologna. Az egészet nem értem. Valakinek pedig hagynia kellett azt a levelet, és mivel az egész ilyen titokzatos, már szinte biztos lehetek a dolgomban. Csak egyszerűen nem akarom.

Elhagyom az épület területét. A rengeteg nézelődő között, a kerítés mellett sétálva, Drew kerül elém. Összehúzom a szemem, biztosnak kell lennem benne, mert már nem érzékelem a valóságot és a képzeletet. A fejem szétrobban a sok gondolattól. A volt ügynök azonban frissen, jókedvűen int nekem.

- Te meg mit keresel itt? – érdeklődök nyugodtságot erőltetve magamra.

- A szupermarketbe megyek. – bután néz rám – És te?

- Csak lesétáltam a parthoz, kellett egy kis nyugi. – füllentem, biztos vagyok benne, hogy nem kellene megint belerángatnom olyan dolgokba, amiket még én sem értek.

Végignéz rajtam, a tekintete kételkedő, aztán komoly arccal bólint.

- Ilyen csinosan?

- Munka után kell egy kis kikapcsolódás. – közlöm, aztán indulok tovább, ő pedig követ.

Meghív ebédelni, őszintén nincs hozzá kedvem, nehezen tartom már magam. Ugyanakkor gyanút sem kelthetek benne, úgyhogy beleegyezem.

***

A ház elé érve, már vagy négy nem fogadott hívásom van Alextől, aki amúgy a kapu előtt sétálgat fel, s alá. Morgok egyet magamban, majd nagy levegővel közelebb megyek hozzá. Idegesen felém fordul, mikor meglát, kíváncsiság lobog a szemében. Köszönünk egymásnak, aztán intek a fejemmel, hogy menjünk fel, az utcán mégsem beszélhetjük ki a dolgot.

- Tartottam a szavam, semmit sem mondtam Ericnek, sőt ma még el is kerültem. – motyogja a lépcsőházban. Beengedem, leültetem a kanapéra, egy pohár vizet nyomok a kezébe.

- Először is tisztázzuk. Én nem akartam, hogy ez legyen. A dolgok, azonban képesek eldurvulni. Azt tudnod kell, ha most beszélek neked…akkor olyan dolgokba rángatlak bele, amire nem vagy felkészülve. Veszélyes, és mindenképp jobb, ha nem tudsz róluk. – mondom komolyan, s titkon remélem, azt válaszolja, akkor hagyjuk. Bár melyik ember lenne az, aki ezt mondaná?

- Ugyan, annyira nem lehet durva. – néz hitetlenül rám.

- Rendőrségi, sőt FBI-os ügy, Alex.

Pislog párat ugyan, talán kételkedik mellé. Összeráncolt szemöldökkel beleiszik a pohárba, aztán a kezében szorongatva figyeli az átlátszó folyadék mozgását.

- Fogalmam sincs, miről lehet szó, de a barátaimmal nincs minden rendben, ezért tudnom kell, mi történik veletek. Segíteni akarok. – tekintete komoly, mikor végre rám emeli a szemét.

Tudom, hogy úgysem fog meghátrálni, főleg, mivel így vezettem be. Gratulálhatok ismételten magamnak. Még egy ember, akit ártatlanul sikerült bevonni.

- Mire jutottál a palotában? Miért kellett volna Ericnek bemennie oda?

- Véleményem szerint, az egész csak egy figyelmeztetés akart lenni a rosszakaróinktól. – mély levegővétel után belekezdek a sztori elejébe.

Elég felületesen megyek bele a dolgokba, de úgy gondolom épp elég lesz ez egyszerre. A fejét fogja, sőt szerinte ehhez neki töményebb italra van szüksége, nem vízre. Komolyan nem tudom eldönteni, hogy szórakozik-e vagy esetleg komolyan gondolja. Fél órán keresztül mesélek.

- Tehát ezért volt Eric kezén kötés. Pedig a hazugsága rohadt hihető volt. – feláll a pulttól és sétálgatni kezd.

- Örülhetünk, hogy ennyivel megúsztuk. – morgom, de Alex már nem figyel rám, ugyanis az erkélyajtó elé sétál. Valami papír fekszik a földön, amiért le is hajol. Nem kicsit akadok ki, hogy én itt kotyogom ki a titkokat, ő pedig papírdarabokkal szöszmötöl.

- Oliv, ezt te írtad? Vagy kinek kellhet segítség? – olyan gyorsan fordul vissza, mintha szellemet látott volna az ablakban.

- Tessék? – csodálkozom már teljesen összezavarodva.

Mellém lép, aztán a felvett papírt a kezembe nyomja. A félbehajtott lap tetejére a Segítség szó van rányomtatva. Megrázom a fejem, már nem tudom, mire számítsak, vagy ez hogyan kerülhetett ide. Türelmetlen vagyok, remegve kapkodom a szétnyitásával. A srác fölé hajol, látni akarja mi ez. Mindketten megdöbbenünk, amikor a papír zörögve nyílik szét és egy várostérkép tárul elénk. Egyetlen hatalmas piros pont van megrajzolva rajta tollal, s mellé egy dátum, valamint egy időpont került. Ha jól emlékszem, akkor az a holnapi.

- Mi a jó franc ez? – előz meg végül Alex, de pontosan ugyan ezt akartam jómagam is kérdezni.

- El kell mennünk, azaz mennem ide. – jelentem ki, bár jól tudom, a srác biztosan nem enged el egyedül, vagy a végén még követ. – Érted már miért vagyok így beparázva?

Határozottan bólint.

Június  14.

Az arcom még most is nedves a könnyektől, a tegnapi szemfestékem szét van kenve a szemem körül. Fáradtnak érzem magam, egész éjjel virrasztottam, és azon gondolkoztam, mi lehet ez az egész megint. És a legfőbb kérdés miért.

Erőt veszek magamon, felkelek a konyhapulttól, hajamat kócos kontyba kötöm. A szobámba tartok, hogy átöltözzem valami akcióra is alkalmas ruhába. Farmer, póló és edzőcipő hármasa mellett döntök. A hátizsákba teszek egy pulóvert, telefont és a szekrényem mélyében tárolt fegyvert, amit még Andrew adott. A rendőrség nem találta meg és az ügynök sem kereste azóta nálam. Számomra pedig biztonságérzetet nyújt. Míg a szobámban tevékenykedem, eldöntöm, hogy Alexen kívül senki sem fog erről az újabb ügyről tudni. Nem játsszuk el még egyszer, amit Eric-el, hogy minden embert szépen húzunk magunkkal. Sőt, még neki sem mondom el, ha ezzel megkímélhetem. Elsősorban nem csak miatta, hanem az édesapám miatt akarom ezt magam intézni. A düh és a kétségbeesés egyszerre munkál bennem. Két óra múlva a megbeszélt találkahelyen kell lennem. Nem tudom ki vagy kik fognak ott velem szemben állni, hisz Jame Alis tudtommal dutyiban van az összes emberével együtt. Bár nem lennék meglepve, ha meglátnám a helyszínen. Egyenlőre azonban, elképzelésem sincs, milyen kimenetele lesz a mai napnak.

Kopogtatnak, így vadul letörlöm a nedvességet az arcomról, bár a sírás nyomait ennyivel nem tüntethetem el. Higgadtságot erőltetek magamra, ami hat is rám, azonnal nyugodtabbnak érzem magam. Ajtót nyitok, Alexet vártam, nem lepődök meg rajta, hogy itt van. Egy pillanatra elborzad a látványomtól, majd kapcsol, és inkább beljebb sétál. Megvárja, míg utolérem a kanapénál, barátságos mosolyra húzza a száját.

- Nyugodj meg, oké? Gyere ide! – ölelésébe zár, én pedig ismét jobban ellazulok, miszerint érzem, hogy van mellettem valaki – Minden rendbe jön.

- Köszönöm Alex.

- Most pedig menj és mosd meg az arcod, mert úgy nézel ki, mint egy másnapos panda. – vigyorog.

- Bíztam benned. – nevetek én is, és követem a parancsát.

Míg megnyitom a hűvös vizet, ami felfrissíti a fáradt bőröm, addig Alex az ajtónak támaszkodva megáll.

- Nem beszéltem a dolgokról Ericnek, igazából eléggé kerülöm a társaságát. Bár ma kora reggel összefutottunk az irodában. Próbáltam a megszokott módon viselkedni, de most hogy tudom min mentetek át, elég nehéz volt nem elmondani neki, hogy tudom. Ő meg az egészről nem sejtve semmit, ecsetelte nekem a randiját Norah-val. Aztán még meg is kérdezte mit tervezek mára. Majdnem..

- Alex, fogd már be. Nem érdekel az a majom. – szólok rá élesen szegény srácra, mikor elhúzom az arcom elől a törölközőt. – Inkább induljunk.

Szerintem ráfogta az idegességemre ezt a reakciót és kisétálunk az ajtón. Bár magam sem tudom mi ütött pontosan belém, de nem fogom engedni, hogy Norah bedőljön az új csajozós Ericnek.

***

Remegve szállok ki a taxiból, meg kell kapaszkodnom az oldalában. Az emeletes ház előtt állok, amit a kis várostérképre jelöltek be címmel együtt. Végigvezetem a tekintetem az épületen, de nem tudom megbecsülni hány emeletes lehet, most azonban nem is ez foglalkoztat. Közelebb megyünk a sráccal. Egy szimpatikus lakót felhívunk, hogy engedjen már be minket végre valaki. Természetesen nem szólunk bele a kaputelefonba. Szerencsénkre kinyitják a kaput, még az után is, hogy harmadszori kérdezésre sem válaszoltunk. Biztosan megelégelte a férfi a levegőbe való beszélést. Bent dohos szag uralkodik, hűen tükrözve az épület régiségét.  Nehéz léptekkel vesszük az irányt a lift felé, ahol csak én és Alex tudnánk amúgy is beszállni egyszerre, olyan pici. A legfelső emeletre szóló gombot nyomom be. Pár pillanattal később meg is érkezünk, a szívem a torkomban dobog és legszívesebben elszaladnék az északi sarkig. Kilépünk a folyosóra, egy árva lélek sem volt ott, bár remélem, az öreg nénik sem most szándékoznak leskelődni a kis kukucskálón keresztül. Alex tovább megy hátra, a tetőhöz vezető lépcsőhöz, én követem. Remegő kezekkel állok meg a vészkijárat előtt, Alex felém fordul. Egy szó nélkül, komoly arccal nyújtja felém a kezét, habozás nélkül megragadom, és mély levegővételem után, kilökjük az ajtót. A másik kezemmel a hátsó zsebemben lévő fegyverhez készítem a kezem. A tetőn körülkémlelve elsőre senkit nem látunk, csak a tetőre száműzött cserepes növényeket. Kezdem becsapva érezni magam, kétségbeesetten Alexre nézek, s eközben ingatom a fejem.

- Itt vagyok, mit akarsz tőlem és egyáltalán ki vagy? – kiáltom el magam kissé erőtlen hangon.

Eltelik egy kis idő, mire valamiféle mozgást hallunk. Mögülünk, a fal takarásából előtűnik egy ismerős alak. A szám is tátva marad, miközben egyre közelebb ér. Láthatólag egyedül van, bár erre nem vennék mérget. Tisztes távolságban megáll, jól is teszi, mert ha közelebb jönne, kitekerném a nyakát. Nem tudom, hogy erre számítottam-e vagy sem, de kíváncsian várom, mi az oka az ittlétemnek. Egyenlőre csak összehúzott szemöldökkel méreget minket, nem szól semmit. Kezdem megelégelni, ezért eleresztem Alex kezét, s nagy hévvel meg akarom ismételni a pár perccel ezelőtt feltett kérdésem, ugyanis az idegeim már nem bírják tovább. Ebben megakadályoz, és végre megszólal.

- Ki a franc ez a srác? És mit keres itt? – kérdezi a feketehajú lány. Meghökkenek a kérdésen, teljesen lefagyok. Calvina közelebb lép és megrázza a fejét. – Miért kell neked mindenkit belerángatni?

Hirtelen kiráz a hideg, hatalmas bűntudatom lesz, a sírás fojtogat a torkomnál. Andrew, apa és most Alex. Úgy csinál, mintha én tehetnék róla. Hátra fordulok a táncos felé, aki int, hogy ne foglalkozzam a velünk szemben lévővel. Haragomat hangsúlyozva iránta, ismét neki szegezem a kérdést, most azonban durvábban.

- Nem én vagyok ma az érdekes, te hívtál ide. Hogy lehetsz itt?

Megrántja a vállát, jelezve lezárja az előző témát és akkor nem érdekli Alex sorsa, de választ még nem ad a másodszorra is feltett kérdésemre. Ekkor sietős léptek zaját halljuk a folyosóról, a következő pillanatban kivágódik az ajtó, hangos csapódással a falnak ütközik. Eric jelenik meg a tetőn, én pedig nem tudom merre kapkodni a fejem. Ő most hogy keveredett ide? A kezem a fejemhez emelem, mintha sajogna, és már nem vagyok messze tőle, hogy szétrobbanjon a sok agyalástól és kombinálástól. Körülbelül ugyanilyen értetlenül áll az egészhez Alex is, mikor ránézek. Eric összehúzott szemöldökkel, értetlen tekintettel minket vesz először észre. Már nyitja is a száját, hogy beszéljen, de végre észreveszi Landryt. Ő sem tud szólni, csak megtorpan pár lépés után, s úgy néz, mintha összeesküvést hajtanánk végre ellene.

Vége az időhúzásnak!

Sziasztok! A sok időhúzás, halasztás végre véget ért!
Nos úgy néz ki jó hírekkel szolgálhatok számotokra, ugyanis elkészültem a novella első felével. Hamarosan, pontosabban előreláthatólag december 5.-én este érkezik a folytatás. Remélem örültök neki, és szeretettel fogadjátok, mivel én is örömmel írtam meg nektek Olivia Hastings életének új kalandjait. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok, de ez így fért csak bele az időmbe, bármennyire igyekeztem.

A novella az Are you with me? címet viseli, és két részletben fogtok vele találkozni. A második felének a publikálási idejét még nem tudom veletek megosztani, de igyekszem minél hamarabb. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket és megosztjátok ismerőseitekkel és barátaitokkal.:)

Találkozunk szombaton, addig is jók legyetek!

 Bonie M.