20. fejezet ~ Mennem kell tovább, az élet útján ~ Befejező

Itt vagyok a hosszú kihagyás után, és jól olvassátok, ez a befejező rész. Igazából nem ezt terveztem a végére, de úgy véltem itt egy egész jó lezárást tehetek. Én még folytattam volna. Csakis azért fejezem be, mert a végzős évem mellett nem jut időm annyira az írásra. Nem mondom, hogy nem folytatom a sztorit, de az bizonyos, ha mégis, nem mostanában. Nagyon remélem, hogy tetszett nektek, s nem okozok csalódást ezzel a véggel. Köszönöm az olvasóknak a támogatást, pipálást. Mindnek nagyon örültem/örülök. Tényleg köszönök mindent Nektek!♥ A többi pedig a jövő kérdése. Nagyon fogtok hiányozni nekem.

Kellemes olvasást kívánok!

Till I Break

Még most is törölgettem a szemem, amit valószínűleg vörösre sírtam. Szipogtam, végül felnéztem a föld bámulásából. Andrew kezébe kapaszkodva lépkedtem, s még most is az eseményeket próbáltam felfogni. Minden, de minden felötlött bennem, az összes képkockát folyton újraéltem, mintha csak most történne. Éreztem az összes fájdalmat.

*Holt fáradt voltam, a négyes kis csapatunk helyett mindössze Andrew volt mellettem. Calvina csúnyán elárult bennünket, sőt soha nem is volt velünk. Mindvégig megjátszotta a barátságát, a kedvességét. Még a sértődést is, ami számomra sok önmarcangolást jelentett és mindezt feleslegesen. Pedig én próbáltam mindig a lehető legjobb támasza lenni, naivan azt hittem ő is igyekszik azzá válni számomra. Talán ez volt az első nagy törés az akciónkban.  A lelkemben. Sírva a volt ügynökhöz bújtam, ő szótlanul átkarolt, próbált csitítgatni. Nem hiszem el, hogy megfordult a fejemben őt beállítani rossznak. Örülök, hogy most itt van velem és nem egyedül kell itt állnom, a néhol még füstölgő épület előtt. Bár fogalmam sincs hogyan jutott ki a régi katonai létesítményből, vagy mikor. A lényeg az, hogy együtt vagyunk. Az érzelmeim össze-vissza csapongtak, az agyamat sem tudtam mire irányítani, annyi minden kavargott a fejemben. Aggódtam Eric-ért, akit a mentősök ápoltak, majd el is vittek a kórházba. Féltem, szorongtam egyszerre. Az apámról még mindig semmi hírem sem volt. Az oldalam zsibbadt, szinte könyörgött egy fájdalomcsillapítóért. Drew felsegített, s elindultunk a mentősök felé, nem igazán voltam már tudatában az eseményeknek körülöttem. Megtámasztott, mert az oldalam miatt és a sírástól levegő hiányában szédelegtem. Ekkor vettem észre az égésnyomot a karján, valószínűleg a tűznél tört ki a kijárat felé. Két mentős sietett felénk, kérdezték, hogy mi a panaszunk. Hamarosan mindkettőnk kezébe egy tabletta és egy kis flakon víz landolt. Bevettük a pirulákat, s miközben vártuk a hatásukat beszálltunk az egyik mentőbe, elvittek minket kivizsgálásra. A járműben csücsülve még szipogtam, a fejem majdhogynem szétrobbant, Drew felé fordultam.

-          Most mi lesz? Elkapták őket? És elkapnak minket? – durván megtöröltem a könnyes arcom.

-          Mindenkit elkapnak. – mondta fáradtan, és talán megtörtséget láttam a szemében – Annyi különbséggel, hogy nekünk van esélyünk megúszni.

Megpróbálkoztam egy öleléssel, amennyire a helyzet engedte. Szűkösen voltunk a mentőben, fájt az oldalam, valamint próbáltam vigyázni a megégett kezére.

-          Sosem volt lehetőségünk jól kijönni a helyzetből. Tudtad, de mégis segítettél, ezt sosem leszek képes neked meghálálni! Köszönöm, Eric nevében is. – enyhe keserűséggel mosolygott.

-          Nincs mit. – szinte suttogott.

-          Mióta jöttetek rá Calvina játékára? – kérdeztem pár perccel később.

-          A san francisco-i utolsó napok egyikén. Eric-nek viszont már az utazáskor kezdett gyanús lenni, de csak majdnem egy héttel később lett biztos. – bólintottam.

A jármű megállt, kikászálódtunk, aztán benyomultunk a kórházi folyosóra. Bevezettek minket egy kórterembe, megnézték a bordáim, semmi gond nem volt velük, csak megzúzódott. Kaptam rá kenőcsöt, azonnal bekentem vele. Míg Andrew sebét kezelték, mutattam, hogy kimegyek. Behúztam magam mögött a terem ajtaját, hosszan beszívtam a kórházi szaggal telt levegőt. Körbenéztem, végül mintha kilőttek volna a lépcsőhöz siettem, egy emelettel lejjebb a recepcióhoz mentem. Megkérdeztem Eric itt van-e és merre találom. A válasz a 134-es kórterem volt, megköszöntem, majd megkerestem. Amint megtaláltam egy koppintás után benyitottam, választ sem vártam. Saade az ágyon ült felkötözött kézzel, amikor meglátott hatalmas vigyorra húzta az ajkát.

-          Örülök, hogy jól vagy, nagyon rám ijesztettél! – szipogtam, közben halványan mosolyogtam, leültem mellé az ágy szélére.

-          Örülök, hogy itt vagy.

A kezem az arcára simítottam, amit a jó kezével ő is utánam csinált. Elöntött a kellemes bizsergés, amire a fájdalomcsillapító is rásegíthetett. Hozzá hajoltam és egy apró puszit adtam a szájára. Mielőtt bármi mást mondhattunk volna egymásnak, kopogásra lettünk figyelmesek.  A kintiek sem várták meg a reakciót, berontottak.

-          Jó estét. Beszélnénk magukkal. – közölte az egyik egyenruhás FBI-os.

Me Without You

Gombócot éreztem a torkomban, a fejem a pillanatnyi nyugalom után ismét megtelt gondolatokkal. A popsztárra lestem, aki csak bólintott, így a két férfi közelebb jött.

-          Szeretnénk feltenni pár kérdést, és behívni önöket a tárgyalásra. Addig szabadlábon tartózkodhatnak, de nem hagyhatják el az országot. – gyomorgörccsel bólintottunk.

-          Mielőtt bármilyen kérdést feltennének…Hastings nyomozóról tudnak hírt adni? – kezdtem a kérdezősködést.

Az egyik megrázta a fejét, mogorva pillantása arról árulkodott, egy ilyen emberrel, mint én nem oszt meg információt. A másik azonban készségesebb volt.

-          Eltűnt az épületben, azonban ha huszonnégy órán belül nem találjuk meg, halottnak kell nyilvánítanunk, mert a katonaság régi épületében életét veszíthette a tűzben.

Kirázott a hideg, a sírás ismét fojtogatott. Ez volt a második törés a lelkemen. Talán a legnagyobb, amit eddig bármi is okozott.*

Ismét az angol levegőt szívva, vissza kellett kanyarodnom a valóságba, a jelenbe. Drew égésfoltja örökké emlék marad a rossz múltunkra. Felnézve édesanyám szomorú arcával találtam szembe magam. Haragudott rám kissé, de ezekben a pillanatokban csak együtt akartunk lenni. Ő a másik oldalamról karolt belém és tovább sétáltunk az úton. Az agyam ismét emlékeket sorakoztatott fel, ahogy végignéztem az ismerős arcokon, FBI-osokon. Valamint a háttérben szomorúan kullogó Eric-en. Látni sem bírtam, elfordítottam a fejem tőle.

*A tárgyaláson ülve az asztal alatt szorongattam a barátom kezét. Azaz az ép kezét. Mögöttünk ültek a minket támogatók, akik legtöbbjének csalódást okoztunk a mi kis bűntetteinkkel. Mellettem még ott volt Andrew is. Előttünk pedig Calvina és Jame virított a padon. Mindkettő savanyú képet vágott, valamint néha gyilkos pillantást küldött felénk. Az embereit már letartóztatták, plusz, akinek dolgozott a rácsok mögül, a rokona, akit Eric pár éve börtönbe juttatott, kapott még néhány évet. Most viszont a saját ítéletünkre vártunk. A kihallgatások az előző napokban megtörténtek, mind igen megterhelőek voltak számomra. Mi megpróbáltunk bizakodóan állni az eseményekhez. Az FBI eltusolta az ügyet, mivel ismert személyről van szó, és egy nem akármilyen bűncselekményről. Megpróbáltunk ellopni egy államtitkot, egyszóval ebből a média szinte szó szerint ki lett zárva. Hamarosan ismét megjelent a bírónk, egy torokköszörüléssel jelezve, csöndet kérne. Mindenki elhallgatott a helyén.

-          Az ítéletet meghoztuk. Jame Alis fenyegetésért, emberölésért és kísérletért, több ország ellen elkövetet merényletért és egyéb vétségekért harminc év letöltendő büntetésben részesül. Calvina Landry csalásért és bűntényben való segédkezésért hat év letöltendő börtönbüntetést kap. – a szívem már dörömbölt, teljesen idegbeteg lettem – Eric Saade, Olivia Hastings és Andrew Evans, önök igen súlyos bűncselekményeket követtek el. Csalás, betörés, rablás, államtitkok megsértése és gyilkosság önvédelemből. Ezeket nyomás és fenyegetések alatt követték el, ám emellett segítetek felgöngyölíteni az ügyet. Ezért a bíróság úgy határozott önöket szabadlábra helyezi, amennyiben a jövőben bűncselekményt el nem követnek.

Belül örültem, de ez az öröm nem volt felhőtlen. Felálltam, magam mögé néztem, s megpillantottam anyát, aki ugyan örült, de az arca elég aggodalmas volt. Úgy éreztem most nem tudok elé állni, ki kellett szellőztetnem a fejem és picit gondolkoznom.  Elengedtem Saade kezét, gyorsan puszit nyomtam az arcára, aztán intettem a volt ügynöknek, aztán elindultam kifelé. Furcsán nézegettek rám, én azonban nem vártam meg semmilyen reakciót. Kijöttem az épületből, gyalog indultam el alig egy hónapig a tulajdonomban lévő lakásomba. Tisztult a fejem, azonban egy gondolat belefészkelte magát az agyamba, és nagyon nem tetszett. A tudat, hogy valóban ez történhetett, még fájdalmasabbá tette az eseményeket. A könnyeim potyogni kezdtek, csoda hogy nem szárattak még ki a napokban a könnycsatornáim. Az emberek furán néztek rám. Fél óra séta után meg is érkeztem, fellépcsőztem az emeletemig, ám meglepetésemre Eric már az utolsó lépcsőfokon várt engem. Nem is láttam az autóját a parkolóban. A gondolat nem mászott ki az agyamból, ennek hatása alatt cselekedtem, teljesen kikészült idegi állapotban. A legédesebb mosolyával emelkedett fel elém, én viszont kikerültem, előkerestem a kulcsot, majd benyitottam a házba. A barátságos légkörét imádtam, ám most még ez is tele volt emlékkel.

-          Nagyon szép lakás. – hallottam magam mögül, ő is bejött utánam, valóban, még nem is látta. Becsukta az ajtót maga mögött. Ledobtam a táskám és megperdültem.

-          Ezt nem bírom! – tört ki belőlem, a fejemhez kaptam, mintha csak őrült lennék.

-          Nyugodj meg, kérlek. Ez nem segít. Főzzek egy teát? – annyira megértő volt, ám a tettét láttam benne.

-          Hogy tehetted ez? Tudtad milyen fontos nekem! – rázott a hideg, az ajkamat harapdáltam, teljesen szétcsúsztam.

-          Mit tettem? – megértő próbált lenni, de az igazat akartam hallani a szájából.

-          Beszéltél apámmal, azaz hazudtál nekem, pedig jól tudtad, hogy nem szabadott volna semmit mondanod neki. – megdöbbent, azzal a lendülettel a szemöldökét is összeráncolta.

-          Én ilyenről nem beszéltem vele, ha beszélt is valakivel, az nem én vagyok.

-          Az egy dolog, de mivel te vetted fel a telefont aggódott. Miért nem tudtad csak hagyni a francba?

-          Ugyan, ezt te sem gondolhatod most komolyan. – elfordultam tőle.

-          Más magyarázat nincs rá, senkinek nem volt alkalma vele beszélni a halála előtt.

-          Miért nem bízol bennem? Szeretlek, soha nem ártanék neked. – a kanapéba kapaszkodtam, még mindig háttal álltam.

-          Már senkiben sem tudok bízni. Szeretném, ha most vége lenne a kapcsolatunknak, akármennyire szerettelek…Szeretlek. Félek egy újabb ehhez hasonló fenyegetéstől, akciótól, majd veszteségtől. Csak hagyj békén engem és a családom. – a szívemnek ez nagyon fájt, de tudtam ez a helyes döntés. Bármikor ismét letámadhatják, mivel megint börtönbe jutatta az ellenségeit. Nincs rá biztosíték, hogy nem akarnak ismét bosszút. A legrosszabb az egészben, őt és a családját akartam védeni, erre én és a családom sérültünk a legjobban. Nem élnék túl még egy ilyet. Gondolom nem értette az egészet, de hallottam, ahogy kimegy és elhagyja az életem. Még egy törés, újabb fájdalom a szívemben. Halálosan fájt, a tenyerembe temettem az arcom.*

 No Princess

A napsütéses idő volt, a szellő kellemesen fújdogált, bele-bele kapott a feltűzött hajamból kicsúszott

tincseimbe. Megérkeztünk a célunkhoz, megálltunk egy hatalmas, öreg tölgyfa árnyékában. Nagy embertömeg állt mögöttünk. Az összes rokonom, ismerősöm, édesapám bajtársai. Ketten álltunk anyával előre, a katonai sorfallal szembe. A koporsó egy virágokkal teli emelvényen volt letakarva egy fehér terítővel. A kezemben lévő fehér rózsát bámultam, szagolgattam. Nem figyeltem a szertartásra, csak magam elé bámultam, míg el nem kapott a fülem egy mondatfoszlányt, édesapám társától, aki épp a beszédét mondta.

-          És mielőtt eltűnt volna mellőlem, még odakiáltott a lánya barátjának, hogy vigye ki Oliviát. Miután a srác elvitte, ennyit mondott: Hála az égnek, a hercegnőm biztonságban van végre. Egyikünk sem számított ilyesmire. Stan nem csak egy ügynök volt, hanem egy családfő. Mindenkinek szörnyen fog hiányozni. – fojtogatott a zokogás.

Pillanatokkal később letöröltem a könnyeim, megigazítottam a fekete szoknyám, s elindultam az emelvény felé. Letettem a virágot a fehér terítő tetejére. Aztán az előbb beszélő helyére álltam, s belekezdtem a saját beszédembe.

-          Nem tudom, hogyan fogom túlélni édesapám hiányát. Mindig ott volt nekem, számára én voltam az első, kivétel nélkül. Akármilyen fáradt volt, játszott velem, később foglalkozott velem és az álmaimmal. Mindenben támogatott. Nem tudtam és nem is fogom már tudni ezt viszonozni nenki. Én voltam a kis hercegnője, ahogy mindig is mondta, s az előttem szóló is említette. Akkor annak is éreztem magam. Az ő kislányának. – itt már könnyeztem, a hangom meg-megakadt – Most, hogy már nem lesz itt velem, ezt az űrt nem fogja betölteni soha semmi. Mindig is szörnyen fog fájni. Mióta nem hallhatom a hangját, nem láthatom a mosolyát és nem érezhetem a szeretetét, azóta már nem érzem magam a hercegnőjének. Apa, kérlek, bocsáss meg nekem, s nagyon szeretlek, mindig is szeretni foglak.

Zokogni kezdtem, anyám kijött elém, a nyakába borultam.  Segített visszamenni a helyünkre. A könnyeimtől nem láttam, csak akkor figyeltem megint, amikor a katonák a fegyvereikkel az égbe lőttek a tiszteletére, összerándultam a zajra. Megtöröltem a szemem és mélyeket kezdtem lélegezni. Időközben Tomas verekedte át magát a tömegen. Valószínűleg már tud az egész kis kalandunkról, hisz Eric elmondhatta neki és amúgy is ismerte édesapám. Hozzám lépett.

-          Szia Oliv. Részvétem. Én nem tudom pontosan mi történt, de nyugodtan vegyél ki szabadnapot még, megoldjuk. – óvatosan elmosolyodtam kedvességén.

-          Nagyon aranyos vagy! – megöleltem – De, nem szeretnék visszautazni Stockholmba, a lakást kiadom. Neked nagyon köszönöm a lehetőséget, a bizalmat, de elhagynám a cégedet, valamint egy ajánlólevelet szeretnék kérni. – a szívfájdalom megemésztett, legalább addig le kell mondanom az álmomról, míg gyászolok. Anyámnak is szüksége lesz rám pár hónapig és nekem is rá. – Nem mondom, hogy nem jövök vissza, de most itt kell lennem.

-          Értem, szívesen írok neked egyet. A kapunk pedig mindig nyitva lesz előtted. – mosolyodott el, majd ismét megöleltem.

Ezek után megfordulva elsétált messzebb Saade-hoz, aki óvatosan felém biccentett. Elfogadtam gesztusát, intettem neki, aztán a fogaimat összeszorítva mi is elsétáltunk. Magam mögött hagytam a temetőt Andrew és az édesanyám társaságában.

Teljesen megtörtem, mindenem, amim volt elveszett. Az életem semmis lett. Nagy űr és fájdalom van a szívemben, de túl kell élnem. S hiába törtem össze, megígérem, hogy mostantól újra felépítem az életem, sokkal jobb lesz, mint volt. Ezt pedig érted teszem apa, a halálod nem lesz hiába! Mert a legnagyobb törés késztet az újrakezdésre.