19. fejezet ~ Un/breakable

Sziasztok. Most aztán tényleg nagyon restellem a dolgot, miszerint rengeteget késtem. A végzős év nehéz, tételek, a rendes órai anyagok, szalagavató próbák igen sok időmet elveszik. Ennek ellenére remélem a fejezetnek csak jót tett, hogy ilyen soká ültem rajta. Nem beszélnék róla bővebben, szeretném, ha felfedeznétek. Talán eddig ez az egyik legizgalmasabb. Figyelem szerintem azért erre is rá lehet fogni a +16-ot! Szóval, mindenki saját felelősségre olvasson! Az előző kommentre válaszoltam, bár azért kissé többre számítottam, de nem baj én ennek az egynek is nagyon örültem. Köszönöm szépen! Szintén ehhez is várok bármilyen véleményezést.:)

És akkor nem húzom soká az időtöket, olvassatok bátran!♥

Alive

/Eric Saade/

Viszonylag korán felriadtam, ha a rossz álmok nem is, a szörnyű gondoltok nem engedtek tovább pihenni. El akartam zárni őket az elmémbe, nem töprengeni a mai nap kimeneteli lehetőségein. Különben is itt van mellettem egy csodálatos lány, akit inkább figyelnék. Néztem, ahogy a takaró alatt szuszog, fel-le mozgatva az anyagot. A hullámos haja kócosan beteríti a párnát és kissé az arcát is. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy Olivia itt van velem, sőt meg is nyugtatott. Állandóan vigyorognom kellett, míg őt fürkésztem. Már vagy egy órája ébren lehettem, mikor mocorogni kezdett a mellettem lévő. A hátára fordult, megdörzsölte a szemhéját. Valószínűleg ugyan az, az érzés ébresztette fel, mint engem. Rám pillantott, majd óvatosan felülve mosolygott. Végigsimítottam a takaróból kilógó felkarján, óvatosan a könyökére támaszkodott. Odahajolt hozzám egy rövid csókra, ami aztán hosszúra nyúlt el. Elhúzta arcát, ám én megfogtam a kezét.

-          Eric engedj el, kérlek. – vigyorgott, majd az éjjeliszekrényen lévő ébresztőre pillantott – Készülődnünk kell, ha időben oda akarunk érni.

Igaza volt, így eleresztettem, játékosan még egyszer odabújt hozzám egy lopott puszira, aztán kimászott az ágyból. A szoba másik felébe sétált, majd kilesett az ablakon. Korán volt, a napsugarak még csak gyér narancssárgán lengték be az eget.

-          Felhívom a zsarukat, elmondom nekik a tervünk. Remélhetőleg hisznek nekünk. Odaadod a telefont? – kérdeztem.

Megfordult, kiment az ajtón, aztán a táskájában kotorászva tért vissza. Másodpercekkel később a kezembe adta a készüléket, az útja pedig a fürdőszobába vezetett. Megráztam a fejem, amint becsukta maga után a fürdőajtót, feltápászkodtam a kényelmes helyemről a paplan alól. A mobilt bámultam, a félelem igazán csak most kezdett mardosni. Zavartnak éreztem magam, ám mielőtt bármit is tettem volna rezegni kezdett. Nagyot néztem, a fürdőszoba felé fordultam, majd úgy döntöttem, hogy nem veszem fel a kagylót Olivia édesapjának. Nehéz szívvel, de vártam, míg el nem némult a hívás. Azt követően szélsebesen bepötyögtem a stockholmi rendőrség számát. Azonnal kapcsolták is, én pedig belekezdtem a mondandómba, s reménykedtem, hogy nem telefonbetyárnak néznek. Úgy tűnik komolyan vették, talán rájöttek, hogy babráltak a kamerarendszerrel a palotában. Nem tudom, de valamit biztosan sejthetnek. Örültem, hogy a terv alapján működnek együtt, azonban innen már biztos voltam abban, hogy börtönbe kerülhetünk. Mielőtt letehettem volna, egy másik bejövő hívást jelzett a telefon. Összeráncoltam a szemöldököm, elköszöntem a rendőrkapitánytól, aztán gondolkozás nélkül felvettem Oliv apjának. Ez az ember nem adja fel, ha a lányáról van szó.

/Olivia Hastings/

Teljesen elkészülve bújtam elő a fürdőből, rendesen felöltöztem, mert tudtam, hogy Stockholmban nem lesz majd ilyen csodálatos időjárás. Nekiálltam összepakolni a kis sporttáskám, amit még az utazás előtt választottam. Saade időközben befejezhette a konzultálást a hivatalos szervvel, mert megjelent mellettem.

-          Hogy ment? – kérdeztem fel sem pillantva a munkából.

-          Igazán jól, szerintem hittek nekem, de a legnagyobb meglepetésemre keresett édesapád. – olyan gyorsan egyenesedtem fel, hogy Eric alig bírt kihátrálni előlem.

-          A rendőrségen? – döbbent arckifejezésemen jól szórakozott.

-          Nem, egyáltalán nem. Mindössze felhívott miután beszéltem a rendőrökkel. – mondta, s ő is elindult pakolni, közben utána eredtem.

-          Beszéltél vele? És mit mondott, vagy te mit mondtál? – az idegeim kikészültek, tudja milyen fontos nekem a kapcsolatom apával.

-          Nyugodj meg, csak annyit mondtam, hogy a kollégád vagyok.  Minden rendben van, csak nem tudsz a telefonhoz menni. El is köszönt. – válaszolt nekem, közben a holmiját a saját táskájába pakolta és behúzta a cipzárt.

Megráztam a fejem, de most nem tudtam visszahívni, egyszer amúgy is szembe kell néznem vele. A bejáraton máris kopogtak. Azonnal kinyitottam, Andrew állt mögötte, az olasz lány pedig türelmetlenül kémlelt. Láthatóan meglepte őket a sztár jelenléte, de nem tulajdonítottam neki nagy dolgot. A vállamra dobtam a sporttáskát, a barátom követte a mozdulatom, majd elhagytuk a szállodai szobát. A lehető leggyorsabban kijelentkeztünk, s szótlanul vártuk a taxit, amit Drew intézett nekünk. Kint már javában felkelt a nap, kevés bárányfelhő tarkította az eget. Melegem volt a ruhába, de tudtam csak a repülőtérig lesz nehéz elviselni az időjárást.

***

Félálomban ültem felhúzott lábakkal az ülésben, csend van, mindenki tudja mi fog következni a leszállás után. Szembe kell néznünk Jame Alis-el, aki valószínűleg már a kezében érzi a tervrajzot. Magamra húztam a kis takarómat, késő délután volt már, körülbelül negyed óra volt a leszállásig. Mikor végre eljött, a lehető leggyorsabban tettük ezt meg, átvágtunk a füves pusztán, s egy taxival elmentünk Eric autójához.  Kifizettük a taxisofőrt és átszálltunk a másik járműbe, majd tovább hajtottunk. Megálltunk a ház előtt, ahol Eric és Calvina is lakik, az utóbbi mélyet sóhajtott.

-          Köszönök mindent, a kalandot és a mostanit. Szeretnék veletek menni, de megértem az álláspontot, csak nekem akartok jót. Tényleg hálás vagyok ezért! Járjatok sikerrel! – óvatos talán bátorító mosoly jelent meg az arcán. Mivel a hátsó ülésen ült, előre nyúlt a srácok vállát megszorította búcsúzóul, aztán felém fordult. Szorosan magához vont, majd halkabban mormogott közben – Nem haragszom, tényleg. Bocsánat a sértődéseimért.

Meghatódva hebegtem valami „Semmi baj” félét, próbáltam visszafojtani a könnyeimet, aztán elengedtem, hogy kiszállhasson és mehessen a dolgára. Szabad ember lesz, a mi sorsunk pedig még egy vékony cérnaszálon táncol. Egy utolsót intett mielőtt elindultunk a hosszú utcán, egyenesen Stockholm külvárosába. 

 Dauntless Attack

A nap már lemenőben volt, mikor közelítettünk a volt katonai kiképző központ felé. Kezem-lábam remegett, ahogy valószínűleg a többieknek is.  Felhajtottunk a kavicsos parkolóba, már állt ott pár terepjáró, valószínűleg Jame és az emberei jöttek azokkal. Hangosan nyeltem, az arcom a tenyerembe temettem, legszívesebben sírva menekültem volna innen, de tartottam magam, már csak Saade miatt is. Még a kocsiban ülve a fiúk hátra fordultak, a kezembe nyomtak egy pisztolyt, majd ők is tettek el, ha valami rosszul alakulna, megvédhessük magunkat.

-          Nagyon rossz érzésem van. – közöltem halkan, a többiek bólintottak.

-          Ideje lesz elindulnunk. – vetette fel Andrew, aki most a szokásosnál is csendesebb volt, az arca elég szigorú.

-          Rendben, igazad van. – bólintott a barátom.

A popsztár a kezébe vette a henger alakú dobozt, amibe a tervrajz bele van tekerve, aztán kiszálltunk az autóból. A hátsó zsebembe dugtam a fegyvert, majd a kapun át, a bejárat felé indultunk. Hosszúra nyúlt lépésekkel, össze-vissza kalapáló szívvel és egyeletlen légzéssel értünk mind közelebb a bejárathoz. Valami szúrós szag csapta meg az orrom már egészen közel járva az épülethez. Azonban idegességemnek betudhatóan nem tudtam rájönni mi az. Megemlítettem Drew-nak, de ő legyintett, fontosabb dolgunk van, mint a szagok. Bólintottam, s vártam, hogy átlépje a bejáratot. Mentem volna utána, de Saade egy pillanatra megragadta a felkarom. Összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.

-          Véleményem szerint ott bent valaki nem az lesz, akinek hisszük. – közölte halk, hadaró hangnemben – Ha valamiért nem tudok melletted maradni, vigyázz vele, csak nem szeretném, hogy meglepődj vagy rosszabb…

-          Nem jöttök? –szakította félbe az ügynök suttogása, mérges tekintete minket nézett.

Innen már nem mondott semmit Saade, csak maga előtt aprót, de gyengédet lökött rajtam hogy menjek. Az agyam egyfolytában jár, mit akarhatott pontosan mondani ezzel. Ki nem az, akinek látszik? Drew nagyon furcsán viselkedett, de ő nem lehet. Nem hiszem, hogy Andrew elárulna minket. Amint átléptem a küszöböt, ha lehetséges a szívem ötszörösére gyorsult, az adrenalin szintem az egekbe szökött. Hamarosan beértünk egy központi részbe, de sehol sem volt senki, ez a játék így nem tetszett. A srácok idegesen körbekémleltek, én pedig próbáltam úrrá lenni a remegésemen.

-          Jame, nálunk van az, amit akarsz, gyere ide érte. – harsogta Eric hangja a falak között.

Válaszképp hallottuk legalább két fegyver bebiztosítását, de még mindig nem láttunk senkit. Ezek után Alis megszólalt a fölöttünk lévő emeletről, a lépcső utáni korlátnál. Vigyorogva kapaszkodott és két oldalt mellette voltak az előbb hallott puskával rendelkező emberei, mögötte még egy kupac állt. Egyikünk sem moccant, egymást súroltuk, olyan közel álltunk a másikhoz. Legszívesebben távolodtam volna az ügynöktől, már annyira bele ásta magát a gondolat a fejembe.

-          Nem mennék le, gyere te fel. – vigyorgott önelégülten, ahogy szokott.

Eric körülnézett, a volt FBI-os pedig bólintott, hogy menjen. Én inkább marasztaltam volna, nem szeretnék lent maradni a barna hajú sráccal. Az elmém össze volt zavarodva, nem tudtam bízni a régi barátomban. A jobb oldali gorilla ráfogta a fegyverét Eric-re, miközben lassan elindult felfelé a lépcsősoron. Andrew apró lépésekkel kitért mellőlem, nem tudtam mire vélni. Csak álltam egy helyben, aztán a másik férfi rólam, őrá irányította a stukkerét. Kételkedtem kissé, de azt hittem megértettem a tervet, a két srác szinte egyszerre rántotta fel a fegyverét, én pedig a sajátomat a lehető leggyorsabban Jame Alis-re irányítottam. Az ellenségeink szája kemény vonallá alakult, ám mindvégig biztosak maradtak magukban. Itt valami nincs rendben. A hátsó emberei meg sem mozdultak, ezt pedig nagyon egy csapdára hajaz. A kezem remegve a férfire irányult, s mindenki várta mi történik, mereven a célpontjára figyelt. Futó lépéseket hallottam meg a bejárattal szembeni folyosóról. Fél szemmel oda sandítottam, s szinte elakadt a lélegzetem, az olasz lány szaladt felénk. Most komolyan utánunk jött? Azonnal visszafordultam a célpontomra, perifériából láttam Andrew-t, ő nem tűnt annyira meglepettnek, folyamatosan az őrt célozta. Már sajgott a kezem, Eric a lépcső közepén a másik kísérőt tartotta sakkban, nem tűnt annyira döbbentnek az arca. Közben Landry szinte elém ért, teljesen nyugodt lépésekre lassított, nincs rendben itt semmi. Teljesen megzavarodtam.

-          Tedd le a fegyvert, Olivia. – hangja határozottan csengett, előhúzta a fegyverét, rám irányította és bebiztosította. Rá kellett jönnöm, hogy nem értettem meg mire célzott Eric, mielőtt bejöttünk volna. Mindenképpen Calvinara utalt a megjegyzés.

Ilyenkor hol van a rendőrség? Nem tudom, mit tegyek. Még mindig célra tartottam a fegyvert. Calvina előrántott a másik kezével egy újabb pisztolyt, s azt a volt FBI-os alakjára irányította. A szám szinte tátva maradt. Olyan nagyot csalódtam, szinte szánalmasnak éreztem magam.

-          Micsoda aljas egy bagázs. – dünnyögtem az orrom alatt, hogy dőlhettünk be neki.

Vajon a fiúk mióta tudják? Úgy kellett tenniük, hogy nem jöttek rá, így elkerülhettük a komplikációkat. Saade összeszorította a fogait, s lassan inkább tovább indult a fokokon.

-          Én is így gondoltam. – vigyorgott a magabiztosságával a borostás, fekete hajú pasi.

Közelített hozzá, Jame elébe sietett, én pedig nem akartam megrántani a fegyverem az olasz miatt. Összenéztem Andrew-al, aki bólintott, a térdem remegni kezdett. Meg kellett tennem több okból is, így az Ericre célzó őrre lőttem, akit nagy robajjal a vállán találtam el. Hátra esett én pedig hirtelen leguggoltam, mert tudtam, hogy Calvina lőhet rám. Drew is ugyan ezt tette a másik oldalival. Olyan szinten remegtem, hogy kimondhatatlan, majd szédülni is kezdtem.  Ám a lány fogta magát, a fegyvert felénk irányította és úgy sietett fel a lépcsőn. Közben az emeleten Eric-et célozták a pisztolyok és még talán puskák is. Mi azonban az olasz miatt nem tudtunk felmenni. Saade a lehető leglassabban nyújtotta felé a henger alakú tartót. Az ajkamba haraptam, s az ő arcán is láttam, hogy várja már a rendőrök megérkezését. Szinte könyörögve nézett, de Jame megragadta a tokot, elrántotta a srác kezéből. Az reflexből hasra vágódott, számítva a lövésekre, amik meg is történtek. Felkiabáltam a szám elé kaptam a kezem, még a pisztoly is a földre esett. Egy pillanattal később Alis elindult az egyik irányba pár emberével, a többi még célzott. Ugyanekkor benyomódott több csapat alakulat az épületbe. Az egyik a bejárat felől jött, a másik azzal szemben lévő folyosóról, ahonnan a volt szövetségesünk is az imént. Idegesen felvettem a padlón lévő tárgyat, s miután elfutott előttem Andrew, elindultam az emeletre. A rosszakarók szétszéledtek, ám a rendfenntartók elől kevésbé tudtak hova menekülni. Hirtelen a nagy tömegben volt pár lövés, s rengeteg idegen feltett karral állt, miszerint megadja magát, de voltak, akik ellenálltak. Felszaladtam félig a lépcsőn, s még egyszer hátra fordultam. Meglepődésemtől földbe gyökerezett a lábam, ugyanis az egyik ember mellényén megláttam a feliratot, ami nem a rendőrség volt. Hanem az FBI rontott be az épületbe, ám gondolataim megálltak, mert ekkor fojtó füst csapta mag az orrom. Rájöttem Jame tervére, el akart minket tenni láb alól, a szag, amit éreztem benzin volt. Nagyot nyelve megpróbáltam feljebb indulni, de ekkor valaki nekilökött a korlátnak. Fájó oldallal fordultam meg, Jame egyik öltönyös embere fogott rám fegyvert. Nem mozdultam csak farkasszemet néztem vele, a füst egyre nagyobb lett, de tisztán láttam a gonoszságot a szemében. Készültem arra, hogy azonnal meghúzza a ravaszt. Körülöttünk már elkaptak pár embert, majd közelről lövést hallottam, és eldőlt a rám fegyvert

fogó. Néztem, ahogy négy lépcsőfoknyit gurul, majd kiterül, erre elkaptam a tekintetemet. Nem bírtam

végignézni. Balra pillantottam, az énekes vérző kezével, tartotta a pisztolyát s lefelé indult velem, ekkor azonban kicsivel mögötte a lépcső legtetején megpillantottam az apám. Hogy az ördögbe került ide? Vajon mindvégig tudta? Aggódni kezdtem. Tátott szájjal figyeltem, ahogy puskát fogott az ellenségre. A szemem megtelt könnyel, oda akartam rohanni. Már szinte fullasztott a szag, sőt a tűz szinte körbevette a földszintet. Remegve indultam meg apám felé, de ő csak azt ordította, hogy Eric vigyen ki innen. A szemében semmi rosszallást nem láttam, csakis az aggodalom beszélt belőle. Pár társával az utolsó embereket akarta elfogni. A bájárat már teljesen megperzselődött, nem lehetett arra menni. A lángok terjedni kezdtek, én pedig nem láttam kiutat. Saade megragadta a kezemet s visszaszaladt az első emeletre, majd az egyik üveg nélküli ablakot célozta meg. Apa utánam kiabált:

-          Szeretlek hercegnőm! – s megindult a lépcső felé még két bajtársával.

-          Én is apa! – mondtam, majd eltűnt a szemem elől.

 Erre a folyosóra emlékeztem, a kiképzőpályára nyílt. Aggódtam, s reménykedtem benne, hogy az alakulatok hívták a tűzoltókat már.

-          Olivia, figyelj rám, nyugodj meg. – nézett a szemembe Eric, s az arcomra adott egy puszit, a bal keze már csupa vér volt, néhol megalvadt – Most le kell másznod itt, tudod, ahogy a palotában. Menni fog.

Szipogva bólintottam, majd átléptem a párkányt, ő addig tartott. Az előbbi lökés miatt szúrt az oldalam. Lejjebb másztam két lépésnyit, majd felnéztem.

-          Gyere! – kiáltottam, már hallottam a különböző szirénákat.

Szót fogadott, bár a keze miatt nagyon nehéz dolga volt, sőt biztosan szörnyen fájhatott neki. Tudta, ha nem jön, azzal az idegeim még jobban kikészülnek. Pár perc múlva izomlázzal, remegve küszködtem magam, hogy tovább tudjak állni. Rogyadoztam, s mikor a fiúm leért nem pihent egy pillanatot sem, csak fájdalmas arccal fellélegzett, s maga után ráncigált. A bejárat elejéig szaladtunk, ott már majdnem eloltották a tüzet, az épületből azonban sűrű füst szállt fel. Eric megállt, a jó kezével a térdére támaszkodott, majd óvatosan leült a fűbe, várva egy orvosra.

-          Keresd meg édesapádat! – kiabálta, én pedig bólintottam, s fuldokolva a levegőhiánytól és fáradtságtól szaladni kezdtem.

Minden egyes egyenruhás embertől megkérdeztem látták-e Hastings hadnagyot. Mindenhonnan csak a fejingatást kaptam válaszul. Már szinte könnyeztem. A tűzoltók benyomultak az épületbe, de az a központi rész, ahol nem rég álltunk szinte teljesen összeégett.  Bent nem találtak senkit, kint nem volt az édesapám. Elveszettnek éreztem magam. Térdre ereszkedtem, s csak sírtam, minden eddig visszafojtott érzés kitört belőlem. Fél perc elteltével még mindig nem volt hír, a zokogásom csillapodott, törölgettem a szemem. A volt ügynök megkocogtatta a vállam, s felsegített. Azt hiszem, a baj most kezdődik. Mi történt? Én ezt nem tudom megérteni. Nem tudom feldolgozni. Teljesen összetörtem.