5. fejezet ~ Minden megváltozik

Kissé megkésve, elcsúszva a két hetes ígérettől, de itt vagyok. Képzeljétek el már túlléptük a több mint 2000 megtekintést! Annyira örülök ennek, köszönöm.:) Ugyanakkor szomorú vagyok, mert nem írtok nekem. Higgyétek el szörnyen érdekel a véleményetek. Pipáljatok, iratkozzatok fel és hagyjatok véleményt magatok után. Az ad erőt a folytatáshoz, nem szeretném így befejezni.

A fejezet eseménydús lesz, de szerintem végig követhető. Egy kis akciót is fellelhettek a sorok között. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Már csak annyi maradt, hogy kellemes olvasást kívánjak.:)

Slow Down

Egy soha véget nem érő percnek éreztem, amíg kiderül, mi lesz a sorsunk. Csak lecövekelve álltam az ismeretlen nappaliban. Igyekeztem levegőt préselni a tüdőmbe és lehiggadni. Talán most tört rám igazán a sokk, eddig fel sem fogtam mibe keveredtem Eric-kel egyetemben. A tudat, hogy a fenyegetés küldői akár ebben a percben is itt lehetnek és láthatnak megrémisztett. Ugyanakkor semmiképp nem akartam cserbenhagyni a sztárt az elmondott történet után. Akármekkora butaságnak is tartom, hogy nem megy el a rendőrségre, akármennyire nem értek ezzel egyet, támogatnom kell.
Az ajtó kinyílt, Saade megkönnyebbült sóhaja belehasított a ház csendjébe. A megnyugvástól elengedtem magam a feszes tartásból, arcunkról eltűnt minden félelem, ami hirtelen változást mutatott. Ez nem kerülhette el a folyosón várakozó fekete hajú lány figyelmét sem. Ugyanakkor a mi aggódásunk ezáltal gyarapodott.

-          Sziasztok! Calvina Landry vagyok, az új szomszéd! – kezdte csilingelő hangon, a reakciónktól megzavarodott – Rosszkor jöttem? Csak köszönni szeretnék.

Összenéztünk a sráccal, szemkontaktussal nyugtáztuk, nem tűnik bosszúálló bűnözőnek. Óvatosan elmosolyodtam, és közelebb léptem hozzájuk.

-          Eric Saade vagyok. – rázott kezet, mint megtudtuk Calvinaval. Egzotikus és érdekes neve van. Tetszik, pontosan illik rá.

-          Olivia Hastings. – bólintottam, a kezemet nyújtva. Határozott, mégis gyengéd szorítása magabiztosságot sugallt.

Kissé hátráltunk, a lány invitálásnak vehette, mert beljebb sétált. Már mindegy, új szomszéddal nem illik bunkón viselkedni. A popsztár inkább tett egy hívó mozdulatot is a nappali felé.

-          Kérsz valamit inni esetleg? Mással sajnos nem szolgálhatok, nem tudtam a látogatásodról. – magyarázta nyugodtan a mellettem álló.

-          Igen, köszönöm. – míg a hűtőhöz sétált, tovább csacsogott az új ismerősünk – Nagyon szép a házatok. – tágra nyílt szemmel meredtem rá egy másodpercig, végül diszkréten megköszörültem a torkom.

-          Én nem lakom itt, ez Saade lakása. – mutattam felé, ő pedig hevesen bólogatott.

-          Oh, én azt hittem ti…mindegy. Bocsánat a kérdezősködésért, csak a véremben van szókimondó és olykor hangos beszéd. Olasz vagyok. – magyarázta élénken, nekem pedig a szavaitól mosolyognom kellett.

-          Már teljesen érthető. – adta át a poharat Eric. Vendégünk belekortyolt. Látszott rajta, meg akarja tudakolni az ideges viselkedésünk okát.

Közben ismét zörgést hallottunk kintről, ami cseppet sem volt türelmes vagy baráti. Inkább elkapkodottnak hangzott, igen erős kezektől származva. Az idegbaj kerülgetett, azt hittem az agyam játszik velem. Amikor Saade arckifejezése is tükrözte az enyémet, bebizonyosodott, hogy ez a valóság. A vendégünk köztünk kapkodta félő tekintetét.

-          Már megint mi van? Az előbb nem akartam rákérdezni, hátha mást vártatok, de ez aggasztó. – húzta fel a szemöldökét válaszra várva. Nem csodálom, az itt töltött pár percben végig furán viselkedtünk.

A feleletet már nem lehetett kimondani, ugyanis a bejárat túlsó oldalán valaki egyre türelmetlenebb lett. Már tudtam, ezt nem úszhatjuk meg. Megtaláltak minket a fenyegetők. Végül egy magas, kigyúrt férfit láttunk meg a kívülről kicsapódott ajtóban. Gyorsan körülnézett, és elindult befelé.

-          A rohadt életbe! – ordította el magát Eric, majd elrohant a szoba felé, minket otthagyva a nappaliban a cseppet sem barátságos jövevénnyel.

Magam után rángattam Calvinat megkerülve a kanapét. Mindketten sikítva menekültünk, a pulzusom is az egekbe szökött. Ha az ember jobbra ment, mi balra és így fordítva. Pár pillanatig ezt a macska-egér játékot játszottuk. Az adrenalin szintünknek is volt ideje az egekbe szökni. Egyre türelmetlenebb lett az illető, és csak kiabált, hogy úgyis elkap minket. A szemem sarkából láttam a srácot, kifutott a szobájából egy jókora baseball ütővel. Vajon honnan szerezte? Mert én nem láttam ilyet a szobájában. Nem mintha annyira körülnéztem volna.
Gondoltam forduljunk direkt úgy, hogy eltereljük a figyelmét a hatalmas mamlasznak, hátha azt hiszi, el tud kapni. Bíznom kell Saade-ban, hogy időben sikerül elintéznie. Közelebb húztam magammal az olasz lányt, a pasas nem figyelve elindult felénk. Fura kacajjal ragadta meg a kezem és szorította majdhogynem teljes erejéből. Eléggé fájt, de tűrtem. Az ütő a következő pillanatban a hátán csattant. Feljajdult ugyan, de semmi baja sem keletkezett. Csak feldühödött a popsztárra, őt vette célba igen keményen, miután engem elengedett. Megemelte a kezét, Saade azonban kitért előle. Most nekem volt háttal, így segítettem. A csipkés ruhámban rúgtam hátba, amitől nekiesett a falnak beverve a fejét. Rásegítettünk még egy kicsit az ütővel, míg el nem vesztette az eszméletét. Zihálva nézetük a földön heverő alakot. Valami itt nagyon nem stimmel.
Eric megragadta a két kezét, nehézkesen elkezdte rángatni. Erőlködve húzta a bejárat felé, ami most is tárva nyitva állt. Calvina döbbenten meredt a földön fekvő személyre, szerintem meg sem tudott szólalni. A szívem még mindig hevesen vert, kezdtem megijedni a gondolataimtól, amiket szövögettem. Nem mertem őket kimondani hangosan. Hamarosan a betolakodó az ajtó túloldalára került, a folyóson kiterülve. Saade visszarohant, egy szó nélkül ismét a szobája felé vette az irányt. A szemén láttam, eléggé aggódik. Hamarosan egy táskával tért vissza. Összeszedte az iratait, a pénzét, a kocsi-, valamint a lakáskulcsait. A telefonját sem hagyta hátra. Az egész procedúra maximum két percig tarthatott. Mindenét az spottáskába gyömöszölte, végül megfordult.

-          Gyertek, induljunk. – közölte anélkül, hogy bármit leolvashattam volna az arcáról. Ezt nemhogy Calvina, de még jómagam sem értettem. Hova? Miért?

Félszegen bólintottam, intettem az olasznak, jöjjön velünk. A sztár sem véletlenül használta a "gyertek" szót. Otthagytuk a lakást, de a srác mégis bezárta maga mögött. Kikerültük a földön fekvő, most éppen hajléktalanra hajazó fickót. A lehető leggyorsabban indultunk el lefelé.

-          Eric, itt komolyan bűzlik valami. – próbálom diszkréten közölni a lépcsőfordulóban, ugyanakkor Landry biztosan hallotta – Miért csak egy embert küldenének? Ez sehogy sem tűnik ésszerűnek.

-          Hidd el, erre nem csak egyedül jöttél rá. Ez az első felvonás volt tőlük. – nézett óvatosan hátra harmadik tagunkra. – Tudod, az is lehet, ez egy figyelemelterelés a részükről.

Nem mintha nem vette volna eddig is komolyan. Mélyen beszívtam a levegőt. Nem igazán mertem kilépni az épület falai mögül, aztán meg kellett tennem. Nagy léptekkel indultunk el a járda felé, direkt körülnéztünk. Ekkor kiáltotta el magát valaki a kis domb tetejéről. Összeszorítottam a fogam, odafordítottam a fejem. Egy hattagú csapat indult meg felénk. Abból hárman egy fekete Audi felé rohantak.

-          Na, ne! – makogta egyszerre a két mellettem álló.

Nekilódultunk a leejtő alján, közben Eric próbált velem fáradtan kommunikálni.

-          Oliv! Szabadnapot kell kivennünk. Menj el Tomashoz és beszélj vele, kérlek. Most pedig váljunk szét, úgy nehezebben kapnak el. Ha leráztuk magunkról őket, majd hívlak.

Csak bólintani tudtam, kezdtem lemaradni mögötte, a magassarkúban lévő futás miatt. A srác egyenesen elfutott előre, mi Calvinaval egy kis utcába, felfelé igyekeztünk. Megálltam levenni a cipőt, hogy ne hátráltasson. Befordult mögöttünk egy üldöző, amikor meglátta már messzebb vagyunk és mindenki a másik félt vette célba, visszafordult. Ekkor megálltunk, remegve néztem, ahogy az összes tag Eric Saade nyomába eredt. A fejemet fogva harapdáltam az ajkamat. Tudom, hogy el tudott menekülni. Tudom. Megfordulva ismét magam után húztam az olasz leányzót, egészen a saját házamig.

A kulcsokkal beléptem, a kezeim remegtek. Minél előbb le kellett higgadnom, a konyha felé vettem az irányt, töltöttem egy-egy pohár vizet magamnak és a vendégemnek. Átnyújtottam, és én azonnal belekortyoltam. A hideg víz felpezsdített, feltöltött energiával.

-          Mindjárt jövök, levetem ezt a ruhát, mielőtt tönkretenném. – álltam meg egy pillanatra Calvina előtt. Ő mindenbe beletörődve bólintott. A szemében kérdéseket láttam megcsillanni.

Lesütöttem a tekintetem, a földet vizslattam, majd kislisszoltam előle, egyenesen a szobámba. Elővettem egy farmert egy sötétzöld mintás pólóval. Végül befűztem a tornacipőmet, ha netalán ismét futni kellene. Hosszan kifújtam a levegőt, elhagytam a szoba rejtekét. Nem néztem semerre, csak a padlóra.

-          Most már szeretnék választ kapni. Mibe rángattatok bele? – hallottam meg magam mögül egy érces hangot. Megtámaszkodtam az íróasztalomon, behunytam a szemem fél percre, majd megfordultam.

-          Őszintén még fogalmam sincs, mi folyik itt. Én is reggel keveredtem bele az egészbe. Annyit tudok, hogy nekem most el kell mennem a főnökömhöz.

-          Mit tett Eric amiért üldöznek titeket? Miért nem mentek a rendőrségre? – ráncolta a szemöldökét.

-          Ezt nem nekem kell elmondanom neked. Nem az én döntésem. – álltam a tekintetét, de ő rácsapott az asztalra.

-          A fenébe is hatan üldözték! Hogy kérdezzem meg tőle? Szerinted jól van egyáltalán?

A gyomrom végig görcsben volt, míg a szemrehányást tette. Elfordultam tőle, egyenesen az erkélyhez sétáltam. Szükségem volt egy kis nyugalomra, hogy gondolkozhassak. Becsuktam magam után a bejárót, levágtam magam a székre. Az ajkamba haraptam, a fejemet a kezembe támasztottam. Mihez kezdjek, ha most elkapták Saade-t? Valahogy tudomást kell szereznem róla. Hirtelen a kezembe kaptam a telefonom, azonnal tárcsáztam a popsztár számát. Pillanatokon belül sípolni kezdett azon a fülsiketítő hangon, én pedig nem jutottam közelebb. Az idegeim teljesen kikészültek. Fogalmam sem volt most mihez kezdjek. Még az ügyről sem tudok semmit. Nem ismerem a régi bűncselekmény hátterét sem. Attól tartok még maga a sztár sem tudja. Akkor én hogyan segíthetnék neki így?
Kiszállva a székből fel alá kezdtem járkálni, hogy valami megoldáson töprengjek. Sajnos nem jutottam sokra. Csak az kattogott az agyamban minél tovább várunk, annál kevesebb időnk lesz mindenre rájönni. Inkább szélsebesen bementem a házba, ahol Landry nézelődött. Követtem Eric példáját, miszerint a papírjaim, a pénzem és a fontos dolgaim összeszedtem egy táskába. Szem forgatva figyelte minden lépésem.

-          Calvina nem szabad egyedül hagynom téged. Láthattak azok az emberek és aggódnék. És tudsz az üldözésről… - nem fejeztem be, megakadtam.

-          Értem, már az elejétől értettem. Eric mondatai is tudatosították bennem. – kémlelte a pulton lévő poharat – Csak épp betettem a lábam az országba. Nem is ismerlek titeket. Veszélyben vagyok, de talán együtt egyszerűbb. – bólintottam félénken, én sem voltam oda ezért a helyzetért.

És ha már itt tartunk ezen egészen eddig nem is volt időm gondolkozni. Annyira lefoglalt minden, hogy eszembe se jutott miért hagytam magam belerángatni. Szeretnék segíteni Ericnek, de most a saját éltem teszem kockára, pont úgy, mint Calvina. Ha ismét látom az énekes pacsirtát nem a fenyegetők, hanem én fogom kinyírni.

-          Elmegyünk a főnökömhöz és teljesítjük, amit a srác kért tőlünk. – addig lesz időm kigondolni a megoldást.

Bólintott, én zártam is be magunk mögött a bejáratot. Sajnáltam itt hagyni a lakást, hisz imádtam. Legszívesebben inkább bezárkóztam volna, de ezt nem tehettem meg. Úgy döntöttem inkább taxival menjünk, úgy talán hamarabb az irodához érünk. Mikor megérkeztünk csak átnyújtottam a sofőrnek a fizetendő összeget. Azonnal kikászálódtunk a hátsó ülésekről, a lány utánam robogott be a számára ismeretlen épületbe. Egyenesen Tom irodáját vettük célba, kopogtattam. A főnököm tompa hangja jelezte beléphetünk.

-          Á, Olivia! Hogy kerülsz ide? – nézett meglepve, hisz ma szabadnapos vagyok. Aztán még meglepettebb lett meglátva az idegent.

Valamilyen szinten nyugodtan, óvatosan mosolyogtam rá. Félrevontam az íróasztalához, így kicsit messzebb kerülve Landrytól. Ő cseppet sem zavartatta magát. Elnézelődött a falakra kiakasztott ereklyék között.

-          Tomas az a helyzet, hogy Eric-kel szeretnénk szabadságot kivenni. Két hétre gondoltunk. – felhúzta a szemöldökét, egyértelműen váratlanul érte, hogy mi egyszerre megyünk szabadságra, és én kérem ezt.

-          Ennek van köze a tegnap estéhez? Mikor elmentem a bárból együtt táncoltatok. – most én néztem úgy, mint ő az előbb.

-          Nem, dehogy is. Csak egyszerűen beszéltem vele, és pihenni szeretnénk.

-          Értem. Én benne vagyok, mert ha Eric megy szabadságra, akkor nem sok dolgom van, így tudom nélkülözni a munkád. – magyarázta elmélyülten.

-          Rendben, köszönöm. – vigyorogtam, aztán elfordultam. A gondolataim azonban nem engedtek nyugodni. Tomas elvileg tud valamennyit az ügyről. Amilyen gyorsan tudtam visszafordultam még abban a másodperben. – Mesélt nekem valamit Eric…Ami pár éve történt vele…és a családjával. – folyton megakadtam, fogalmam sem volt hogyan tálalhatnám.

-          Mire gondolsz? – kezdett ideges lenni, azt hiszem simán rájött, de tudni akarta mennyi információ van a birtokomban mielőtt bármit is válaszolna.

-          A tanúvédelmi programra. – ejtettem ki a szavakat egész halkan.

Elcsodálkozva fogta fel, tényleg arról van szó, amire először gondolt. Félrenézve elmélyedt egy pillanatra, utána ismét felém emelte a fejét.

-          Nem tudok róla sokat, csak a legfontosabbakat. Azt, hogy hallott egy tervet, bezáratta azokat az embereket és el kellett mennie erre a programra. Nekem is csak azért mesélte, hogy tudjam miért nem akarja feladni a karrierjét, de nem is mehet nyilvánosság elé.

-          Sokkal több dolog miatt mondta el. Megbízik benned Tom, a második apja vagy. – mosolyogtam halványan. Picit azért csalódtam, mert nem tudtam meg több újat az ügyről.

-          Talán van benne valami. Viszont nagydolog, hogy ezt elmondta neked.

-          Annyira nem. – mondtam, tekintve azt, hogy nem volt más választása, mert láttam az sms-ét.

-          De igen Olivia. Soha senkinek nem mondta el. A családján és rajtunk kívül senki sem tudja. A legjobb barátainak sem mondta. Sem Alexnak, sem Edinnek. Sőt az addigi barátnői sem tudták ezt róla. – beszélt meggyőzve a saját igazáról – Bár nem voltak valami tartós kapcsolatai mostanában. Komolyan azt gondolom, nagyon megbízik benned.

Csodálkozva hallgattam, a torkom elszorult ezek hallatán. Megbízik bennem. Segítenem kell neki, de sajnos én még csak azt sem tudom, merre lehet. Kellene valami, ami egy kis nyomra vezethetne. Egy kis szikra, amin el lehet indulni. Ekkor ugrott be a megoldás.

-          Örülök, hogy ezt elmondtad nekem. Köszönöm a szabadságot is.

Elindultam az ajtó felé, tudtam még bőven lenne ezzel a témával kapcsolatos kifaggató kérdése, de mennem kellett. Az olasz lány követett, intettem a főnökömnek, aki biccentve visszatért a feladataihoz.

Gyalog tettük meg a viszonylag nagy távot, míg a főút mellől letértünk. A kis utcába besétálva barátságos környék fogadott, de ugyanannyira volt kihalt is. A házszám jelezte jó helyen járok, így egy földszintes lakásba kopogtattam be. Nagyon reméltem a segítségünk otthon tartózkodik.