6. fejezet ~ Find a way

Van egy új fejezetem számotokra, sajnos az időérzékem megromlott, de szerintem időben érkeztem vele. Ez a hatodik, ami nekem egy szerencsés szám, remélem igazam lesz, és megleptek pár hozzászólással. Az előző kettőre már válaszoltam a szokásomhoz híven. Szeretnék annyit kérni, ha szeretitek a blogot, valamint a történetet osszátok meg barátaitokkal, ismerőseitekkel, hogy bővülhessen az olvasók listája. Kérlek titeket segítsetek nekem.:)

Hozzáfűzném a bejegyzéshez, két szemszög is olvasható lesz. Írd meg melyik tetszett jobban és miért.:) Most pedig kellemes olvasást kívánok.:)

Hey Brother

/Eric Saade/

A sötétség hirtelen szertefoszlott, ébredezni kezdtem. Pislogtam párat, de az elején végig homályos fényfoltokat láttam. Egyre tisztult a kép, észrevettem a szürke falat. A búra nélküli villanykörtét, ami az előbbi foltot láttatta. Egy sima faasztal volt pár méterrel előttem, tele mappákkal és mindenféle papírokkal. Mögötte egy megviselt bőrkanapé díszelgett. Más nem is volt a viszonylag nagy helységben. Lépteket és tompa beszédet hallottam, az oldalt lévő ajtóhoz kaptam a fejemet. Ekkor éreztem, hogy villámként nyíllal a fájdalom a hátam és a nyakam köré. Gondolom azért, mert miután az összes ember utánam loholt, bevágott elém egy Audi az utamat állva. Kiugrottak belőle, körbevettek és valószínűleg leüthettek. Felszisszenve akartam odaemelni a kezem, de az a szék támlájához volt kötözve, amin épp ültem. Kissé megijedtem, hisz ehhez hasonlót csak filmen láttam. És csak én lehetek olyan szerencsétlen, akinek az élete így alakul.
A két nagy mamlasz belépőt azonnal felismertem, ott voltak délután. A szemöldökömet összehúzva kémleltem őket, míg a kanapé mögé álltak egy szó nélkül. Ők biztosan csak a piszkos munkát végzik. Amint ebbe belegondoltam egy harmadik személy is megjelent. Becsukta maga mögött az ajtót, s közelebb sétált a lámpához. Fiatalnak, még harmincnak sem nézném. A haja tökéletesen be volt állítva. Farmert, fehér pólót és azon sötét zakót viselt. A cipője elég márkásnak nézett ki a félhomályban. Az arcán borosta díszelgett, ami komoly, sármos képet adott neki. A kék szemei már messziről az én barna tekintetembe vándoroltak. Telt ajkait gúnyos vigyorra húzta, lassan közeledett felém. Mélyen kutattam az agyamban a vonásai után, de sehogy sem volt ismerős. Nem hasonlított senkire ott aznap a sikátorban, sőt soha sem láttam még ezelőtt.
Törtem a fejem valami beszóláson, amivel kihúzhatom belőle miért vagyok itt. Furcsa nekem, hogy fogva tartanak és nem intéztek még el. Talán az lenne a legjobb. Mindenki mást békén hagynának. A családom, a barátaim. A lányokat. Apropó a lányok. Vajon ők jól vannak, nem kapták el őket? Vagy tudnak-e egyáltalán róluk? És különben is mennyi lehet az idő? Egy ablak sincs. Hiába gondolkoztam a következő pillanatban a személy már teljes nagyságában előttem állt. Összehúztam a szemem, és jól is tettem, végül az ökle az arcomon csattant. Felszisszentem, ezután jókora monoklim lesz. Gyávaság a részéről, le vagyok kötözve, különben biztosan nem hagynám magam.

-          Miért vagyok itt? – emeltem fel a hangom, szinte kiabáltam az idegtől.

-          Ezzel minimum tartoztam a pár évvel ezelőtti ügyért. – nevetett megvillantva a hófehér mosolyát.

-          Ugyan miért? Nem is voltál ott. Vagy netán te lennél a nagyfőnök? Nem, te biztosan valami kis talpnyaló vagy. – vigyorogtam gúnyosan, amitől róla leolvadt a jókedv.

Időközben mögém lépett az egyik gorilla, és a legnagyobb meglepetésemre eloldozott. Nem ugorhattam fel, ha hármójukat ki tudnám játszani, biztosan találkoznék kint újabb ismerősökkel. Meggondolatlan volna.

-          Mindketten tudjuk, nem vagyok az. Azonban most én parancsolok. Számodra én vagyok főnök.

-          Pont te? Nem hallgatok rád. – állok fel vele szembe, a fájdalomtól még mindig sajgok, de nem foglalkozom vele.

Ismét látom a szája sarkában megbúvó vigyorát. A kezemet magam mellett ökölbe szorítom, mély levegőt veszek. Azonban nem használom ütésre, ellazítom az ujjaim és inkább keményen meglököm.

-          Meggyőző eszközeim vannak, valamint egy jó ajánlatom. – megemelem a szemöldökömet, ez egyre furcsább lesz. Ezek akarnak valamire használni. Mielőtt bármit is válaszolhattam volna folytatta – Azt javaslom, fogadd el mielőtt késő lesz.

-          Hagyjuk ezt, úgysem megyek bele. Az érveidet meg húzd le magaddal a vécén. – farkasszemet nézünk, végül az idegen az asztalnak dől.

-          Nekem mindegy, de a családodnak nem az. – elhűlt bennem a vér ennek hallatán, valóban meggyőzőek az érvei – Ha megteszed, amire kérlek, békén hagyunk titeket. Örökre.

Ez valóban jól hangzik, de úgy érzem én már kevésbé jövök ki jól az egészből. A szavaiból és a tekintetéből kiveszem, hogy velem akarják elvégeztetni a piszkos munkát. Ami ebben az esetben valószínűleg bűncselekmény. Meg kellene tennem, ugyanakkor ódzkodom is tőle. Semelyik választás sem tűnik a szempontomból jónak. Helyesen kell döntenem, egy olyan helyzetben, ahol nincs megfelelő választás.

/Olivia Hastings/

Hallottam a kulcs kattanását, a kilincs kinyitotta a bejáratot. A barnahajú srác szélesen mosolygott, mikor mögöttem meglátta Calvinát meglepetten pislantott újra felém. A fejemhez kaptam, hosszan kifújtam a levegőt, mielőtt Andrewhoz szólhattam volna. Hátra mutattam.

-          Ő itt Calvina Landry. A régi barátom pedig Andrew Evans. – emeltem az említett személyek felé a kezem, egy gyors bemutatás gyanánt. Köszöntek egymásnak.

A fiú zavarában beinvitált minket. Az iménti földszintes házban viszonylag rend uralkodott. Eléggé modern és szép lakás ez. Ízléses berendezéseket, színes falakat láttam magam körül. A konyhába érve Andrew velem szembe fordult, és felettébb értetlen arcot vágott. Megértem, nem szóltam neki, hogy jövök plusz még egy főt is magammal hoztam. A délután kellős közepén.

-          A segítségedre van szükségünk.

-          Segítek bármiben. Miről lenne szó? – ajánlkozik barátságosan, kihúzza magát. Még nem sejti mire is kérem, félek kimondani.

-          Ki kell derítened valami fontosat. Tudom, hogy tagja voltál az FBI-nak, talán tudsz nekem segíteni egy kicsit. Bajban vagyunk, de azt nem tudom mennyire. Itt jössz te a képbe. Kérlek, most csak rád számíthatok.

Hitetlen arckifejezéssel hallgatott végig, csalódottan megrázta a fejét. Óvatosan Landryra pillantottam, aki meglepődhetett Andrew múltján. Könyörgő tekintetem ismét a fiúra emeltem. Egy ér kiduzzadt a homlokán, kezét végighúzta az arcán.

-          Sajnálom, de nem tehetem Oliv. Már nem vagyok tagja a szervezetnek. Lehet, már nem is tudok semmilyen adatot. Ez nem egyszerű. – elkapja a tekintetét rólam. Közelebb húzódok hozzá, megragadom a vállát.

-          Csak próbáld meg, kérlek. Egyetlen egy ügynek érdekel a háttere, amivel megtudhatom a munkatársam hollétét. – nagyon mélyen beszívta a levegőt és lassan kifújta.

-          Ugye tudod, nem erre céloztam a "Ha segítségre van szükséged, bármikor hívhatsz." kijelentésemmel? – méreget kissé aggódva, de úgy tűnik hajlandó megtenni.

Óvatos mosolyra húzom a szám, bólintással jelzem egyetértésem. Amint elfordult, leolvadt rólam a vigyor, mert rájöttem mennyi mindent kockáztat miattam. Kilépett, s ezzel biztosan meg is fogadott jó pár védelmi intézkedést, ami terheli. Ezzel nem csak őt sodrom bajba, hanem magunkat is, teljesen belemártom. A lehető legértelmesebb lenne, ha Calvinat nem avatnám be semmibe. Legalább ő legyen csak áldozat, nem akarom az egésznek kitenni. Már Drew-t nem tudom kímélni, mert jelen esetben ő az egyetlen, aki segíteni tud.

Mielőtt utána indultam volna, a lány felé fordultam, összehúztam a szemem és szavakat kerestem.

-          Talán jobb lenne, ha itt megvárnál. – mondom szelíden, ugyanakkor ellentmondást nem tűrve.

-          Már én is benne vagyok az egészben. Miért nem osztjátok meg velem, amit tudtok? Nem jó érzés tudatlannak lenni ebben az ügyben. Bármilyen fontos dolgot el is titkolhattok előlem. – száll szembe velem, kihúzva magát. A fekete haját eltűri az arcából.

-          Mert a te biztonságod most a fontos. Ezt miattad teszem! – sarkon fordultam, megpördültem, majd az ajtóban várakozó srác felé vettem az irányt. Hátra sem pillantottam, ebben az esetben nem érdekelnek a hülyeségek.

Belépve a dolgozószobájába kis gombócot éreztem a torkomban. Minden a srác új életére emlékeztetett. A rengeteg kinyomtatott fotó, portfóliók a polcokon és a fényképezőgépe a tokjába bújtatva. Én most arra készülök, hogy ezt tönkretegyem, elrontsam azt, amit felépített. Elszomorodtam. Sajnos nincs más választásom, meg kell hoznunk ezt az áldozatot. Leült egy székre bekapcsolta a számítógépét. Én kiszolgálva magam mellé húztam egy másikat. Helyet foglalok, igyekszem kerülni a tekintetét, a monitort bámulom.

-          Mondd el miről kellene információ. – hangja csöppet sem ideges, ezzel megnyugtatva engem.

-          Tudod Eric, akinek dolgozom, pár éve belekeveredett valamibe. Hallott egy csoportot a sikátorban, valami nemzetközi merényleten ügyködni. Említettek benne egy címet, valamint a királyi palotát. Elvileg mindegyikőjük rács mögött van, ő mégis kapott ma reggel fenyegetéseket. A fenyegetés után meg is támadtak, majd üldözőbe vették, és az óta nem láttam, sőt telefonon sem érem el. Aggódom.

-          Ezt honnan veszed? – fürkész kérdőn, ennek viszont nincs itt az ideje.

-          Mert ott voltam nála. A lényeg az, hogy tudjam, jól van. Itt jössz te a képbe. – hessegettem el magamban a kérdésében lévő számon kérő kíváncsiságot.

Egy pillanatra elgondolkozott, a fal felé bámult. Én eközben – akármennyire is szeretném – nem tudom kiverni a fejemből az iménti kérdését. Miért von kérdőre? Semmi köze hozzá, akármilyen jó barátom is. Ha meg csak megvédeni akar, akkor sem ez a legjobb megoldás rá. Csak a hangsúlyát nem tudom kiverni a fejemből, még a szemei is idegesebbek voltak az előző eseményekhez képest.

-          Emlékszem. – zökkentett ki viszonylag halk hangja a gondolatmenetből – Ez azaz ügy amiben be akartak törni a királyi palotába. Sejtésed sincs miért tehették? – megrázom a fejem – Az egyik dokumentumban van egy cím, ami elvezeti őket valamihez. Sajnos nem tudok róla sokat, államtitok. Mindössze egy maroknyi ember ismeri a titkot, és én nem vagyok közöttük.

-          Értem én. – nyelek egyet – Azt viszont nem tudom, merre lehetnek most az elrabolt sztárral.

Kissé megrázta a fejét, a gurulós székével közelebb lökte magát a billentyűzethez. A gyors kattogatás után feljött egy oldal, ami jelszót kért. A háttérben kék betűkkel az FBI feliratot lehetett olvasni.

-          Maximum három esélyünk van próbálkozni a jelszóval, nem biztos, hogy eltalálom. Feltétlenül benne vagy? – ismét bólintok, de most határozottabban. Aztán azonnal elbizonytalanodom, már nem tehetek mást.

Elkezd gépelni egy rengeteg karakterből álló szót, lopva rám pillant, végül megnyomja a belépés gombot. A monitoron megjelenik egy felirat "Helytelen a jelszava". Az alsó ajkamba haraptam, de Andrew ismét próbálkozni kezdett. Egy pillanat sem telt bele ismét belépni szándékozott. Felugrott egy üdvözlő ablak, én megnyugodtam. Egy adatbázist nyitott meg, innentől nem tudtam követni.

-          Sajnálom, de az összes ember, akit akkor Saade látott még mindig rács mögött van. Fogalmam sincs ki rabolhatta el vagy hol lehet. Biztosan egy megbízott talpnyalójuk. Sajnálom.

Elcsüggedve összehúzom magam a széken. Úgy érzem mintha kudarcot vallottam volna. A mellettem lévő feltápászkodik, kisétál az ajtón. A fáradtság váratlanul rám tört, a fejem is nehezen támasztottam. A csendben hallottam a kintieket beszélni. A srác adott Calvinanak valami innivalót, következtettem a pohárzörgést követően. Kis idő múlva visszatért, felém nyújtva egy nagy bögrét, amit elfogadtam. Az élénkítő tea illata azonnal megcsapta az orromat, valamint a kezembe rakott tányéron egy szendvicset is. Ma még nem is ettem. Hogy bírtam eddig ki?

-          Köszönöm szépen, nagyon figyelmes vagy. – mosolyogtam szomorkásan. Rajta is láttam a csalódottságot, nem tudott segíteni és fölöslegesen álltunk neki bajba keverni magunkat.

Jól esett az étel, de a tea még annál is jobban. Átmelegített, feltöltött kissé. Valami zörgést hallottam, így fülelni kezdtem. Zenélés vette kezdetét a zörej mellett, a telefonom után kaptam. El sem hittem a név, amit hatalmas betűkkel kiírt Ericé. Kalapáló szívvel és remegő lábakkal nyomtam meg a zöld gombot. Nem köszöntem, hang sem jött ki a torkomon. Mindössze egy mélyről jövő sóhajszerű nyögés hagyta el a szám.

-          Olivia, elszabadultam. Merre vagytok? – fel voltam készülve arra, hogy nem ezt mondja. Arra, hogy segítségkérően zihál, miközben elárulja, merre kereshetnénk. Még inkább megkönnyebbültem. A hangja viszont igen monoton, talán komor is.

-          Egy barátomnál, segíteni próbált nekünk. Találkozzunk az utca szélén a ház előtt.

Elmondtam merre talál bennünket, fellélegeztem. Talán most minden véget ér, ez a rémálom, csak egy rossz nap emléke lesz. Remélem így van. Felállok, kihúzom magam. Mosolyogva a velem szemben álló nyakába ugrom.

-          El sem hiszem, Drew! Megvan és ide tart. – erős szorítása biztonságérzetet nyújtott.