10. fejezet ~ Viszlát svéd, helló amerikai

Megjöttem, megjöttem, megjöttem! Ne haragudjatok, de az év vége nálam kicsi időhiányt idézett elő. Az előző fejezet kommentjeire válaszoltam, ahogy mindig szoktam.:) Az új fejezet megérkezett, már én is azt mondom, hogy végre. Csak annyit szeretnék megjegyezni, ha itt vagytok, és olvastok egy egy soros kis hozzászólást hagyjatok magatok után vagy esetleg pipáljátok be a bejegyzés alján, hogy elolvastátok. Nagyon nagy örömöt okoznátok vele, tényleg! És megvan a 10. feliratkozó is, erre most nagyon büszke vagyok.:) Valamint elindítottam egy közvélemény kutatást itt az oldalsó menüben, döntsetek véleményetek szerint.

Most pedig kellemes olvasást kívánok srácok!

Capture the Flag

A repülőtéri kifutópálya mellett a füves pusztán álltunk, a nap már egész magasan állt. Az időjárás délelőtthöz képest is csodálatos volt, csak fátyolfelhők keringőztek az égen. Mélyen beszívtam a tüdőmbe a levegőt, miközben figyeltem egy távolabbi utasszállító gép felemelkedését. Mellettem Calvina és Drew a fűbe letelepedve beszélgettek, én azonban állva élveztem a kósza szellőt. Az agyam egy pillanatra sem kapcsolt ki. Az édesapám foglalkoztatott még mindig. A mellkasom szorított, fogalmam sem volt, mi lesz, ha esetleg megtudja. Az nem elég, hogy csalódni fog bennem, de még biztosan haragudni is fog rám. Nem tudnám az örömtől mosolygó szemét a szomorúságba fojtani. Soha nem szeretném a vidám, csillogó tekintet helyett a csalódó pillantását látni. Az számomra a legnagyobb kudarc lenne. A saját apám szemében megbukni. Már a gondolattól is borzongani kezdtem. A táskám után nyúltam, kikerestem a mobilom és tárcsáztam is. Nem számoltam a csengéseket, de jó párat hallottam mire felvette a másik oldal.

-          Szia kicsi hercegnőm… - kezdte meg a beszélgetést, de belevágtam a szavába.

-          Apa én annyira szeretlek! – szóltam a szívemből, ami hatalmas nagy megnyugvást és boldogságot adott. Halk, szeretetteljes kuncogást hallottam a másik kagylóból.

-          Én is szeretlek Oliv. Mi az oka ennek a hívásnak? – érdeklődött kedvesen, én az ajkamba haraptam.

-          Nagyon hiányoztok. – a könnyek a szemembe szöktek, nem bírtam elmondani neki, nem is lett volna szabad.

-          Te is nekünk. A küldetésem után haza jöhetnél pár napra, és egy családként tölthetnénk egy hétvégét. – ajánlotta fel édesapám, én pedig megpróbáltam hangtalanul szipogni.

-          Nagyon szeretném. – mosolyodtam el halványan.

-          Remélem, minden rendben van veled. Tomas biztosan jó gondodat viseli. – összeszorult a szívem – Itt minden rendben van, semmi izgalmas nem történik.

-          Igen…Minden a…a legnagyobb rendben van. – válaszoltam vontatottan, egy pillanatra hátra fordultam a többiekhez. Messzebb már sétált felénk az énekes.

-          Örülök neki, odaadom kicsit édesanyád. – innentől már nem hallottam a hangját, anyával beszéltem pár percet. Természetesen ő is nagyon hiányzik már.

Letettem a telefont, majd odamentem a már ismét teljes létszámú csapatunkhoz. Most az egyszer örültem Saade népszerűségének. A befolyása miatt tudott nekünk szerezni egy magánrepülőt. Összeszedve a csomagokat elindultunk a légi járművünk irányába. Nem luxusgép volt, de csinosan festett. Fellépcsőztünk, majd a hátsó ülésekre dobáltuk a táskákat. Belesüppedtem a hatalmas, puha székbe. Bekapcsoltam az övet a felszállás erejéig. Pár perccel ezután már indultunk is a felhők közé. Landry a zenébe temetkezett az IPodján, én pedig az ablakon figyeltem kifelé. Drew és Eric a gép elejében ültek. Közben viszont úgy tűnt az agyam sosem állítja be a szundi módot, vagy legalábbis a nyugi kapcsolót. A gondolataim Andrewn kezdtek kalandozni. Régóta ismerem, de ez a dolog meglepett tőle. Még sosem adta jelét annak, hogy érezne irántam valamit. Mikor ide jöttem akkor sem. Vagy csak én voltam vak? Nem hiszem. Most hirtelen meglepett ezzel. És mivel nem beszéltünk erről, gondolom csak egy hirtelen szikra volt. Nem is lehetett több. Lopva felé fordítottam a fejem és hirtelen melegség járt át, aztán mintha csak megérezte volna a nézésem, megfordult. Abban a pillanatban elkaptam róla a tekintetem és szép bíbor színűre színeződtem. Felhúztam a lábaim a székbe és ismét kifelé bámultam. Nem tudom meddig, mert egy idő után minden elsötétült.

Pár órával később ébredtem fel ismét, Calvina mosolyával találtam magam szembe. A fülhallgatót már kivette a füléből és felém kémlelt az ülésen. Ismét kinéztem a kis ablakon, az óceán felett repültünk, csak a hatalmas kék hullámokat láttam. Csodálatos látvány volt, bár a társaságom miatt muszáj volt visszafordulnom. Leengedtem a zsibbadt végtagjaimat, felálltam és hosszan kinyújtóztam. Végül visszaültem az előbbi helyemre kissé élénkebben.

-          Miért nézel így rám? – kérdeztem picit zavarban, de közben mosolyogtam.

-          Nem nézek én sehogy, csak gratulálni szerettem volna neked Andrew-hoz. Nem is tudtam, hogy együtt vagytok. – hajolt közelebb és vidáman trécselt a maga megszokott olasz formájában.

-          Azért nem tudtad, mert nem is vagyunk. – böktem ki nehezen a meglepettségtől.

-          Nem hiszem el. – elég hangosan felnevetett, majd az előbbi hangnemben folytatta – Itt van két ilyen jó pasi, és egyikkel sem vagy együtt. Én meg mindig mindent belelátok a dolgokba. Először Saade-val a lakásában, most meg itt.

-          Hát Eric a nem szimpatikus kategória, Andrew pedig csak a barátom. – próbáltam ezt a témát rövidre zárni.

-          Nem értem miért. Drew világosan a tudomásodra adta, hogy érdekled. Ennél már csak egy bomba lenne egyértelműbb. – vigyorgott, utáltam, de lehet, igaza van – Máshonnan nézve ez nekem csak jobb.

-          Választhatod bármelyiket. – rántottam meg végül a vállam őszintén, Landry pedig sejtelmesen kacsintott. Az ügynököt is csak az egyik legjobb barátomnak tudom elképzelni, bármit is ad a tudtomra.

-          Apropó, ha már Ericnél tartunk, olyan aranyos volt az előbb, míg aludtál. – ezt furcsa hangnemben mondta, hátra fordultam az imént említett felé. Ott görnyedt a számítógép előtt, el nem tudtam képzelni mit csinálhatott, így csak furcsán néztem a lányra. – A családjával beszélt telefonon, a szüleivel és az összes testvérével. Olya szeretetteljesen beszélgettek, hogy öröm volt nézni. – valóban aranyosan hangzott, tudtam azt, a családja számára az elsődleges. Talán ezt az egyet tisztelem benne.

A téma innen már teljesen másra terelődött, ami nagy megnyugvást adott számomra. Meglepetésemre a lánnyal nagyon jól el tudtunk beszélgetni. Olyannyira, hogy csak a leszállás előtt fejeztük be a trécselést, amikor is bekötöttük magunkat a saját helyünkön. Egyáltalán nem egy hatalmas repülőtérre érkeztünk meg, hanem egy kis leszállópályára a város szélén. Földet érés után nem szálltunk le azonnal a kis gépről, hanem meg kellett beszélnünk ezt azzal a Jame-el. Úgyhogy a popsztárt körbeálltuk, míg ő tárcsázott.

/Eric Saade/

Keresgéltem a telefonomban Jame Alis titkosított számát, addig végiggondoltam a lehetséges történéseket. Az egyik, ha most nem szerezzük meg neki, amit akar, ő lesz az, aki bántja a családomat, és az is lehet, hogy a többiek családját is. Sőt azután van esélye minket is elintézni. A másik lehetőség, ha esetleg megússzuk ezt a kalandot az igazságszolgáltatással gyűlik majd meg a bajunk. Elfoghatják a tagokat, de mi ettől nem leszünk szentek. Hisz végrehajtottunk egy betörést. Mindenki csalódni fog bennünk. És most van igazán bűntudatom, mindenkit belevittem a bajba, amiből nem lehet kijutni, jól tudom. Most még nem érezzük ennek a súlyát, de később mindegyikünkben ott marad a szálka. Patthelyzet áll fent a napirendünkön. Mivel ezen két lehetőség áll fenn, sosem lesz már olyan az életünk mint előtte. Még húzhatjuk az időnket, könnyen lehet saját időcsapdát gyártok ezzel, de tehetjük még azt, amit szeretnénk.

-          Mondd Saade! – a hirtelen ért felszólítás kibillentett a gondolatmenetből. A többiek körülöttem hallgatóztak, én pedig tisztában voltam vele mit akarok a beszélgetéstől.

-          Mint gyaníthatod megérkeztünk San Francisco-ba, este elmegyek körbeszaglászni a cím környékén. – lendültem bele a mondanivalóba, azonban Alis természetesen közbevágott.

-          Remek, igazán remek. – kántálta nyájasan, nekem kedvem lett volna tekergetni a nyakát. Egy pontra koncentráltam az egyik ülés mellett, hogy visszafoghassam magam.

-          Fejezd be a jó pofizást, ezen kívül nem teszek mást.

-          Mi?!  - süvítette, a társaim leesett állal figyelték az eseményeket. Igen nem beszéltem meg velük a tervem, mert Drew szerint nem lenne tanácsos és a lányok inkább rá hallgatnának.

-          Jó a füled, egy hétig itt akarok lenni, mint aki nyaral, mielőtt bármit tennénk! Jól akarom magam érezni. Utána megszerzem és ettől semmi, ismétlem, semmi nem tántoríthat el. – vigyorogtam sunyin, a lányok csak meglepetten nézek össze, az ügynök a fejét rázta, valamint a vállamat ütögette. Még egy kedves mondat is elhagyta a száját: "Te beteg vagy, ne szórakozz velük.." – Ki akarom élvezni Amerikát.

-          Nem… - most én vágtam a mondanivalójába.

-          Leszarom, akkor szerezd meg magadnak. – álltam fel az ülésből, mire Calvina hüledezve figyelt. Andrew őrültnek nézett, Olivia hitetlenül mosolygott. Végül a vonal túlsó végén prüszköléssel egybekötött morgás hallatszott.

-          Ám legyen, de ha egy hét múlva nincs nálatok, nagyon megbánjátok. – idegbeteg állapotban csapta le a telefont.

Rögtön itt gondolkoztam el azon, ha ennyire befolyásolható ez az ember, nem is lehet olyan nehéz kijátszani. Kispályás még. Egészen addig tudtam agyalni, míg félbe nem szakítottak.

-          Biztosan meghülyültél. Szórakozol a szeretteiddel és magunkkal is. – üvöltött rám Landry, ami félig jogos volt, de úgy tűnt mintha túlreagálná.

-          Nem estem a fejemre srácok. Nyugi! – gondoltam felvilágosítom őket, mielőtt beküldenek az elmegyógyintézetbe – Ezzel csak időt szereztem magunknak. Van időnk pihenni, jól érezni magunkat, felfedezni ezt a várost. Emellett szőhetünk terveket, hogyan is ússzuk meg ezt az egészet. Valami tervet a Jame Alis féle gyatra brancs sarokba szorítására.

-          Még sem vagy eszement. – simogatta az állát a másik srác – Jó ötlet ez az időpazarlás.

Oliv csak elismerően bólintgatott a megjegyzésekre, majd kilépett a gép ajtaján és lelépdelt a fokokon.

Megint telefonálgattam egy sort, a kapcsolataimnak hála azonnal találtunk egy egész szép szállodát, ahol a héten meghúzhatjuk magunkat. Négy szobát kértem, csak azért, hogy mind kényelmesen elférjünk. Aztán utoljára én is lejutottam a repülőnkről. Az út szélén Andrew a táskáinkat egy újnak kinéző fekete terepjáró csomagtartójába pakolta. Lelassítottam, jól szemrevételeztem, miközben épp a fegyveres sporttáska tartalmát helyezte a tartóba.

-          Ez a járgány meg honnan termett nekünk ide?

-          Kölcsönöztem erre a hétre, gondoltam jól jönne valami, mert ezeket a cuccokat nem taxiban kellene szállítanunk. – rángatta a vállát a volt FBI-os. Elismerően bólintottam, belecsaptam a tenyerébe.

-          Vezetek. – közöltem ellentmondást nem tűrően, a vezetés az, ami bármikor bárhol lenyugtat. Vonakodva, de Andrew belement, bár biztosan ő akarta kormányozni a kicsikét. Lesz még rá ideje.

Bevágtam magam a vezetőülésbe, mellém Drew telepedet, hátul a lányok ültek. Mikor mind elhelyezkedtünk kihajtottam a kis leszállópálya széléről és elindultam be a város felé. Koncentráltam az útra, mivel itt más a kresz, mint Európában. Körülbelül tíz perc autókázás után megérkeztünk az első meredek dombhoz, amikről a város ismert. Mind a négyen csodálkozva figyeltük a tájat, ami teljesen más volt a megszokottnál. Minden centiméteren házak, és közlekedési eszközök. Itt sokkal melegebb volt, mint Stockholmban, így az ablakot teljesen leengedtük. Mélyeket szippantgattam az amerikai levegőből, amit nem éppen mondanék tisztának, inkább másnak. A forgalom igen nagy volt a délután derekán, araszolva haladtunk tovább. Azonban mikor felértünk a domb tetejére elénk tárult a Golden Gate híd teljes pompájában. A lányok elámulva figyeltek, Oliv még a fényképezőjét is előkapta. Jó pár képet ellőtt, nem csak a városról, de rólunk is. Végre kissé felhőtlenül éreztük magunkat ebben a társaságban.

Nem sokkal később a szobáinkat is elfoglaltuk a szállodában, igényes tágas helyen voltunk és erkély is járt mindegyikhez. Egy kis pihenés mindenkinek kellett, ezért megbeszéltük, hogy pár órát pihenünk aztán találkozunk a hely étkezőjében.

/Jame Alis/

A kényelmes antik hatású fotelemben ülve azon gondolkoztam, ha Saade becsap, nagyon megfizet érte. Itt szórakozik velem, húzza a drága időnket, nekem meg felelnem kell a megbízómnak, a nagybátyámnak. Nem kis pénzért kockáztatok mindent, és ha ez a szerencsétlen elszúrja, azt megemlegeti. Rá kellene ijesztenem erre a szedett-vedett csapatra, ha a címet megtalálták a tervrajz is meglesz. A vérszomjas ebem éppen a lábamhoz dörgölőzött, én pedig megsimítottam a hátát. Majd felálltam, az ablak elé sétáltam. Az eszem a megfelelő időponton járt, amikor felhívhatom a kedvenc bűntársam.  A méregdrága órámra pillantottam, késő délután volt. Előhúztam a zakóm zsebéből a mobilt. Egy hétköznapi ember azt hinné egy gazdag üzletember vagyok. Az igazság az, hogy nem állok tőle messze, csak nem tisztességes üzletekkel keresem a kenyerem. Mosolyra húztam a szám szélét, nem tudom magam elképzelni jófiúnak. Nem menne már.
A telefon kicsenget és hamarosan a másik irányból érkezett a hang.

-          Tessék. – mondta nyájasan.

-          Gyorsan mondom, mert tudom, hogy úgysem érsz rá. Rájuk kell ijeszteni, és én erre kiterveltem valamit. – hadartam a megszokott tempómnál gyorsabban, ezt a beszélgetést senkinek sem szabad hallania.

-          Csupa fül vagyok. – kuncogást hallottam, az ötlet számára is elfogadható volt.

-          Küldöm az embereimet, kicsit megkergetik őket. Hátha sikerül a jó irányba terelni a báránykákat. Őszintén nem tetszik, hogy ott van velük az a volt FBI-os tag.

-          Nem sokat ér ő ott.

-          Rendben, neked elhiszem. Az emberek mennek. – zártam le a megbeszélést és visszafordultam a szoba felé.