9. fejezet ~ Az élet egy nagy kaland

Most, hogy már itthon vagyok - ismételten elnézést a késésért - feltettem a következő fejezetet. Nem lett olyan hosszú, de annál bensőségesebb hangulata van. A cím az egyik szereplő mondatára utal a részben. Várom sok szeretettel a hozzászólásokat, pipákat és új rendszeres olvasókat.:)

Kicsit csalódott voltam előzőnél, mert mindössze egy, ismétlem 1 kommentet kaptam. Már a megszokott szám is csökkent. Ennyire lapos és rossz lenne a sztori? Írjátok meg kérlek mi ennek az oka!

Magnetic

A hideg, fekete fémek látványa megrémített. A majdnem besötétedett esti ég alatt még veszélyesebbnek látszottak. A libabőr is előjött a világos bőrömön, talán a hűvös, kora nyári svéd időjárás is előidézhette, ám ennek más oka volt. A szívem kétszeresen vert, végignézve a rakás fegyveren, volt közte pisztoly, puska, valamint pár más is, amiket nem ismertem. Az ujjamat hozzáérintettem az egyikhez, majd hirtelen el is vettem tőle. Kábultan fordultam Andrew felé, valami választ várva. Megragadtam és meg is szorítottam a vállát, ő halkan felszisszent.

-          Mondj már valamit!  - lobbanékonyságom miatt nehezen vettem levegőt is.

Drew letette a gépét a hátsó ülésre, megragadta a kezem és alaposan belevájta a tekintetét az enyémbe. A szemeiből kedvesség sugárzott, a többiek azonban szúrós tekintettel pillantottak felénk, majd belenéztek a csomagtartóba.

-          Nyugodj meg Oliv. Nem bántunk senkit sem, de ki tudja, ki akarhat minket. Ez nem kispályás játék, érted? – óvatosan bólintottam – Mindössze önvédelemből kell, ártatlanokat nem bántunk. Az ellenséget sem megölni szeretnénk, csak megakadályozni abban, hogy esetleg mi legyünk az áldozatok. Kérlek, ne félj ettől. – lassan közelebb vont maga elé, finoman megölelt.

Mindössze másodpercek teltek el, aztán lenézett rám, elmosolyodott. A fejét hozzám közelítette, és mire észbe kaptam az ajkaink összeértek. Ez nem tudtam hova tenni. A szívem háromszorosára gyorsult csodálkozásomban, de nagyon jó érzés járt át. Félve viszonoztam, az amúgy is óvatos csókot. Ám hamar eltávolodtunk, ez nem az a pillanat, amikor ezt tehetjük. Mikor ránéztem és félszegen mosolyogtam olyan vörös lehettem, mint egy túlérett paradicsom. Ő is körülbelül így festett. Visszafordultam, de két megdöbbent szempár bámult felém. Ha lehet még inkább a fejembe szállt a vér. Végül látva milyen esetlennek tűnök így, a többiek is inkább visszatértek a dolgukhoz. A volt ügynök kivette a számítógépét, Eric bedobta a hátsó ülésről a táskát a csomagokhoz, majd bezárta az autó hátulját. Engem a kocsi ajtajának nyílása hozott vissza a gondolataimban tett sétából. Calvina fogta a kitárt ajtót, várva egy reakcióra.

-          Indulnunk kéne innen. – biccentett a fejével Saade. Mind helyeseltünk, végül beültünk a járműbe.

Drew ült a kormány mögött, mellé én férkőztem be az anyósülésre. A svéd és az olasz hátul foglaltak helyet. A motor beindult, mi pedig ezzel elhagytuk a parkolót.

-          Most hova megyünk? – hajolt előre Landry, a hangja kíváncsian csilingelt.

-          Meghúzzuk magunkat a Stockholm határán lévő, két éve nem használatos katonai kiképző egységben. Átköltözött a hely délebbre. – magyarázta a sofőrünk, közben az útra koncentrált.

Bőven besötétedett utunk során, de az utcai fények szüntelenül bevilágítottak az ablakon. Nagy csend telepedett ránk, senki sem szólalt meg a félórás autóút alatt. A főúton száztízzel hasítottunk végig, mígnem elfogytak az épületek, és magas fák tűntek fel. Lehajtottunk egy mellékútra, az agyam egyfolytában a fegyverek valamint az apám körül járt. Végül a kis út egy viszonylag nagy, kerítéssel körülvett épülethez vezetett. Előtte egy tíz járműnek helyet biztosító, kaviccsal leszórt parkoló volt kialakítva. Beálltunk az elejére és mikor a motor leállt, kivágtam az ajtót. Mind kiléptünk a hűvös valósságba, ki a gondolataink legaljából. Kísértetiesen elhagyatottnak tűnt az építmény, itt azonban senki sem keresne bennünket. A járgány csipogott, jelezvén Andrew bezárta, majd elindultunk. Nagy nehezen átmásztunk a kerítésen, földet érve pedig elmosolyodtam. Annyi mindent csináltam ebben az egy napban, amit eddig el sem tudtam képzelni, hogy valaha is fogok. Hatalmas kaland ez az egész, és egyre inkább növekszik.

-          Rakjunk egy kis tüzet itt kint. Később bemehetünk aludni az épületbe. – javasolta az ügynök.

-          Nem veszik észre a füstöt? – kérdeztem kicsit aggályosan, meg volt rá az okom.

-          Nem hiszem. Már vagy egy mérföldön keresztül nincs lakott terület. – számolgatott fejben Saade, és két egyetértő bólintást is kapott. Én pedig megnyugodtam.

A srácok összegyűjtöttek pár ágat, majd egy öngyújtó segítségével meg is gyújtották. A világosság és egy kis meleg nyugtatóan hatott ránk. Végre láttunk egy kis pozitív dolgot ebben a káoszban. Letelepedtünk a tűz köré egy félkörben, olyan barátságos hangulat alakult ki, akárcsak egy családi kiránduláson. Kezdünk összeszokni, együtt megoldani mindent. Egy fontos dolgot még meg kellett beszélnünk és hamarosan szóba is fog kerülni, mind tudjuk.

-          Calvina, hogy kerültél te Stockholmba a meleg Olaszországból? – kíváncsiskodtunk, hát valahogy meg kell ismernünk egymást. A lány elvigyorodott, majd nagy levegőt vett.

-          Mondhatjuk szó szerint is. Le akartam hűteni magam. Nyugodtabb életre vágytam, mint amit a Róma melletti városban megkaphattam. Világot szerettem volna látni és tessék, a higgadtság áll tőlem ebben a pillanatban a legmesszebb. Még munkát sem volt időm keresni.

-          És csak így lehetőségek nélkül indultál el? – érdeklődött Drew, engem is foglalkoztatott ez a kérdés.

-          Az élet egy nagy kaland, nem? – vigyorgott az olasz lány. Mind felnevettünk és egyetértve bólogattunk. – Saade, hogy döntötted el, hogy posztár leszel? – érdeklődött vissza.

-          Kis gyerek, nagy álom. – a tűzet nézte, miközben szélesen mosolygott. Végül felpillantott ránk. – Az álmaim útján lépdeltem, míg meg nem történt ez az eset. Sokat énekeltem a tükör előtt, a szüleimnek az esküvőjükön. Ma is imádom csinálni.

Megborzongtam, kis csend telepedett a csapatunkra. A láng hangosan pattogott, messziről tücskök játéka hallatszott az erdőben.

-          Mondjak valamit olaszul emberek? – próbált Landry kicsit visszahozni minket. Elnevettem magam és vártam a mondanivalóját. - Olivia, tu sei il prossimo.

-          És mit jelent? – figyeltem fel a nevemre, vigyorogva néztem a már nem is olyan idegen feketehajú lányt.

-          Azt jelenti, te vagy a következő. Meséld el, hogy kerültél ide. – biccentettem vidáman, közben a tekintetem végigvezettem a többieken.

-          Én is egy gyermeki álmot követtem. Már kiskoromban megfogott ez a csodálatos ország. Egész életemben ezt terveztem, édesapám pedig mindenben támogatott. Kerestem munkát a segítségével, amit Ericnek és persze Tomasnak köszönhetek. – intettem felé, ő pedig barátságosan vissza. Hm, most megint normális. –  Valamint Andrew is kellett, a lakáskeresésben. És végül sikerült itt kikötnöm. – rántottam meg a vállam egyhangúan.

-          Te Drew? Veled mi a helyzet, miért hagytad ott az FBI-t? – érdeklődött tök normálisan az énekes. Lehet az igazi okot még én sem tudom a mai napig.

-          Imádtam ezt csinálni, elkapni a rosszfiúkat, nyomozni és kezelni az FBI főhadiszállás kütyüjeit. Sőt most is szeretem csinálni, talán ezért is mentem bele ilyen könnyen ebbe a magánakcióba. Emellett érdekelt egy teljesen más ág is. A nyugodt élet és a fényképezés, nagyon szerettem csinálni. – magyarázta kissé szorongva.

-          Mi lett? Csak így feladtad az egészet a könnyű dologért? – kérdezte a hosszú szünet közben Calvina.

-          Több kellett hozzá. Az egyik legjobb barátommal végeztem el a kiképzést, egy osztagba, majd csapatba kerültünk. Mi voltunk az egyik legjobb alakulat. Aztán egy küldetésen, a véletlen folytán nem figyelt, mire tudtam volna hátulról fedezni, a fickó meglőtte. Már nem tehettünk semmit érte, láttam őt meghalni a padlón és ennél nincs rosszabb. Bár a bűnözőket elkaptuk a fájdalom nem távozott. Én nem akartam több ilyet látni a jó oldalról, ezért inkább kiléptem Ted temetése után. Maradtam a nyugodt visszafogott svéd életnél egészen mostanáig. Próbáltam felejteni.

Pár percig ismét csendesen ültünk a gondolatainkban. Ezt sosem gondoltam volna én magam sem. Apa sem említette ezt semmilyen értelemben. Mindegy, megtudtam az igazságot. Én már szorító mellkassal úgy éreztem nemsokára megbeszéljük, amit eddig halasztottunk. Jól gondoltam.

-          Ezek után mi következik? – karolta át saját libabőrös kezeit Landry.

-          Beszélek azzal a nagyképű nyápiccal telefonon, megmondom neki meg van a cím. Biztos minket akar majd odaküldeni, szóval valószínűleg holnap indulunk Amerikába. – dörzsölte a tenyerébe az arcát.

-          Csak így terv nélkül? – nyílt tágra a lány szeme.

-          Természetesen van terv, de mindent a maga idejében. Tökéletesíteni kell, minden a mi oldalunkra billenjen. – felelte Saade, a lány összeráncolt szemöldökkel, elgondolkozva nézte.

-          Ha valóban indulni akarunk holnap egy másik kontinensre, pihennünk kell egy kicsit. Menjünk be és aludjuk egyet.

Az ötletem nagy sikert aratott, mind egyetértettek. Elindultunk az építménybe. Stabilan állt, bár már semmi nem volt benne, se ajtó, se ablak. Eléggé szétkapták az idetévedők, de számunkra tökéletes, hogy meghúzzuk magunkat. Az első emeletig másztunk a lépcsőn. A fiúk hoztak az autóból hálózsákokat, és abban helyeztük kényelembe magunkat. Ez után a mozgalmas nap után könnyű volt megpihenni. Ám mielőtt elaludhattunk volna megszólalt Eric.

-          Sajnálom, hogy mindenkit belekevertem ebbe az egészbe. Tényleg. Viszont nagyon örülök nektek, nélkületek nem mennék semmire.

Tudomásul vettük félálomban, ez még jobban megnyugtatott. A kedves szavak visszatérítettek a hitembe, egy barátnak szívesen segítek. 

Másnap reggel az üvegtelen ablakon beszűrődő fény keltett fel. Nyöszörögve bújtam ki a hálózsákból, megtöröltem a szemem, végül nyújtózkodtam is egyet. Mire tisztán láttam és körülnéztem senkit sem volt velem, csakis az üres fekhelyeket bámultam. Összeráncolt szemöldökkel tornáztam fel magam. Ekkor lépdelt felém az épület mögül Landry vigyorogva, én pedig semmit nem értettem. Megállt előttem és intett abba az irányba, ahonnan az előbb jött.

-          Jó reggel álomszuszék.  – visszhangzott a köszönés. Elindultunk a fényárban úszó, teljesen üres folyosón.

-          Merre vannak a srácok? – igazgattam a hajam, valahogy álljon is alvás után.

-          Mikor felébredtem, akkor sem voltak meg. Gondoltam körbenézek, biztosan itt vannak valahol. Aztán megtaláltam őket. Nézd meg magad is mit csinálnak. – vigyorgott, miközben megérkeztünk egy ablakkerethez az épület másik felében. Kikukucskáltam a nagy résen.

Egy pillanatig figyeltem, de nem bírtam ki, hogy ne nevessek. Hátul megtalálták a kiképzőközpont ottmaradt gyakorló pályáját. Azon versenyeztek ki ér át rajta hamarabb. Épp a gumikerekekben futottak, majd következett a salakban kúszás, azután átmásztak egy kötélpályán. Mi ezt jókedvűen néztük és drukkoltunk nekik. Mikor a vége felé jártak mi is lementünk hozzájuk. Konkrétan egyszerre értek ki a pályáról, szóval az eredmény döntetlen lett.

-          Őrültek vagytok. – közöltem velük mosolyogva, a popsztár biccentett, Andrew pedig át is karolt. Mindketten enyhén lihegtek.

-          Ez akkor is király volt. – nyújtotta a nyelvét kicsit Saade, a versenytársa bólintott.

-          Az biztos, régen csináltam ezt már végig.

-          Én először csináltam. – kötekedett a másik fél, veszekedés szaga van. Szerencsére Calvina is észlelte.

-          Héj, hagyjátok abba. – kérte őket, végül Erichez fordult – Beszéltél azzal az emberel?

-          Igen, még korán reggel. Túl sokat nem mondott, csak flegmán gratulált, amit inkább nem vettem figyelembe. Azt akarja, amire gondoltunk, mi megyünk Amerikába.

Mindannyian magunka merülve tudomásul vettük a tényt, ezzel nem ért véget a kalandunk. Pedig már ideje lenne, egyre nehezebb lesz ezt a súlyt cipelni a vállunkon. Engem eközben még egy gondolat zaklatott ezzel párhuzamosan. Lenéztem a vállamon lévő kézre. Fogalmam sincs ezt Drew most hogyan is gondolja. Pont most? Az úton San Francisco-ba meg kellene ezt beszélnünk.

-          Mikor indulunk? – eresztett el a srác, közelebb lépve Saade-hoz.

-          Akár azonnal. Bemegyünk valahova reggelizni, aztán indulhatunk is.