13. fejezet ~ Élni az életet | Part 2 |

Új fejezettel érkeztem nektek. Remélem jól telik a nyaratok és sok élménnyel gazdagodtok. Mint például az új rész elolvasása.:) Köszönöm szépen az előző kommentet szokásomhoz híván válaszoltam rá és természetesen nagyon örültem is neki. Aki itt van és olvassa a történetet szeretném megkérni, hogy hagyjon nekem pár sort a hozzászólásoknál vagy esetleg a chatben.:) Nem is tudjátok mennyire örülnék neki. Most pedig a fejezet második fele már olvasásra készen.:)

Kellemes olvasást!

Ride

Zörgésre eszméltem, felemeltem a fejem, de a fájdalom szörnyen belehasított, így visszaroskadtam a párnára. A fejemhez szorítottam a puha anyagot, az érzés azonban nem távozott, szüntelenül sajgott. Megpróbáltam óvatosabban felállni, azzal lassú léptekkel botorkálni kezdtem a szőnyegen. Eltelt pár perc, mire odataláltam a sporttáskámhoz. Kis kotorászás után a kezembe akadt a fájdalomcsillapító, kinyomtam a levélből egy szemet. Volt egy üveg ásványvíz az éjjeliszekrényemen, bevettem vele a tablettát. Visszaültem az ágyra, kezdtem jobban lenni. Kezembe emeltem a telefonom, hogy megnézzem a már jó ideje kapott üzenetet. A feladó neve helyén Saade volt, kíváncsian olvastam bele.

Emberek folytassuk a városnézést, ha van kedvetek. Reggel 9-re legyetek a bejáratnál. /E

Hitetlenül megráztam a fejem, gondolom mindegyikünknek elküldte. Hosszan pislogtam, miközben felelevenítettem a tagnapi napot, majd az estét. Tekintetem az órára szegeztem, tágra nyílt a szemmel figyeltem, ugyanis volt tíz percem összekapni magam. Fájó fejjel rontottam be a fürdőbe, ahol rekordidő, öt perc alatt zuhanyzással együtt végeztem. Felöltöztem egy bordó nadrágba és egyszerű világoskék felsőbe. Szempillaspiráloztam, megfésültem a hajam és már loholtam is az ajtó felé. Bezártam magam után, de amikor megfordultam a lélegzetem is elállt. Pislogtam párat, a liftet váró lányt nézve. Belépett a kinyíló ajtón és az ujjait a földszinti gombra helyezte. Megnyomta, én gyors léptekkel átszeltem a távolságot és mielőtt becsukódott volna az ajtaja megragadtam és beléptem Calvina mellé. Míg ő barátságosan mosolygott, én csak bámulni tudtam. Olyan oldalát mutatta meg, amit eddig nem láthattunk. Gyönyörűen vasalt fekete haja a vállára omlott, a tompa világításban is fénylett. Ruhadarabjai lazák voltak egy városnézéshez, mégis divatos volt, valamint vonzó is a tekintetnek. Nem vitte túlzásba a sminkelést, mindössze a hosszú szempillái és a piros ajka jelezte, hogy van rajta festék. Mellette kicsit lepukkantnak éreztem magam.

-          Megleptelek? – utalt vidáman a szótlanságomra.

-          Hát hogyan is fogalmazzak. Borzasztóan. – óvatos mosolyra húztam a szám.

-          Örömmel hallom. – leértünk, a hotel ablakai kerültek elénk, megfordulva a bejárat felé vettük az irányt.

-          Mire ez a hirtelen változás? – kíváncsiskodtam tovább rosszindulat nélkül, messzebbről már láttam a két srácot.

-          Nő vagyok és erre már rég nem volt alkalmam. És persze a világ egyik legnépszerűbb városában vagyunk meg kell adni a módját. – levitte a hangsúlyt, egyre közelebb kerültünk a társainkhoz, de még azelőtt kibökte a mondandója befejezését mielőtt melléjük értünk és bármit hallhattak volna a beszélgetésünkből. – Valamint el ne felejtsem, van két nagyon vonzó szingli a társaságunkban.

Megtorpantam, szinte tátott szájjal meredtem az előttem sétáló olasz lányra. Nemrég mind a kettővel össze akart boronálni, most pedig rájuk hajt. Érthetetlen számomra. Landry nem várt meg, így kocogva értem be. Andrew és Saade meglepetten pillantott az előttük lévőre. A lány most olyan messzinek tűnt, mindenesetre nagyon szépnek is. Bókok hadát kapta az autóig érve, aztán végül elindulhattunk San Francisco többi részét is felfedezni. Utazásunk alatt végig maximumon volt a rádió, énekelgettünk és jól éreztük magunkat. Délelőtt nincs sok kocsi, így könnyen elértünk az első állomásunkhoz. Drew leparkolt, vigyorogva szálltam ki a fényképezőmmel. Tiszta idő lévén gyönyörű képeket készíthetek a Golden Gate hídról. Lassan felsétáltunk a pirosra festett vasakkal készült átjárón. A víz hullámzott alattunk, a látvány magáért beszélt, le sem tettem a kis fotókészítő szerszámom. Kicsit azért zavaró volt Calvina, aki mindig a fiúk között sétált és folyamatosan igyekezett felkelteni a figyelmüket. Mi üthetett belé?
Időközben annyira elgondolkoztam, hogy észre se vettem már átértünk a hídon. Ekkor tudatosult bennem, hogy kezdek elfáradni. Ezzel nem voltam egyedül, így lassan visszafordultunk az előbbi irányba. A fél út megtétele után a popsztár beért, bűnbánó képet vetett rám. Megemeltem a szemöldököm, emlékeimben megjelent a tegnap este.

-          Figyelj Oliv, sajnálom a tegnap éjjelt. – tette zsebre a kezét, óvatosan hátrapillantottam Andrew az olasszal beszélgetett.

-          Túlreagáltam. – megrántottam a vállam. Most megint normális és ezzel lassan az őrületbe kerget. Nem vagyok képes kiismerni.

-          Akkor is bocsáss meg. Mindig a munkatársam voltál. Tényleg elhamarkodottan ítéltem. – újabb megdöbbenés. Mi folyik itt? Mély lélegzetet vettem, majd azonnal kifújtam azt. Éreztem a sok jármű okozta keserű illatot.

-          Rendben. – halványan mosolyogtam, amivel a velem szemben lévő sem bírta tovább.

-          Tudod az emberek többrétegűek. Senki sem ilyen vagy olyan. Nekem is vannak fura dolgaim. – magyarázta mutogatva, engem égetett a vágy, hogy rákérdezhessek.

-          Például?

-          Komolyan tudni szeretnéd? – bólintottam.

-          Sokszor ítélsz elhamarkodottan? – szegezem azonnal neki a kérdést.

-          Eléggé, ez egy rossz szokásom. – mondja, körbenézett a tájon, majd rám figyelve folytatta – Azt hittem egyszerű lesz szembenéznem a mi kis kalandunkkal, de nem az.

-          Nos mégis úgy tűnik, mintha lazán kezelnéd.

-          Szeretném, ha ezt látnátok. Ez által én is képes vagyok elhinni, hogy menni fog. – lágy mosoly búvik a szája szélén – Most én jövök. Te is sokszor vagy elhamarkodott?

Hirtelen szégyellni kezdtem magam, elfordultam. Nagyot lélegeztem, de muszáj volt megfordulnom.

-          Én is eléggé. Szerintem minden emberben van. És már azelőtt ítéltem, hogy találkoztunk volna. Eleve egy felfuvalkodott popsztárnak gondoltalak, talán azért kezdődött így a kapcsolatunk. Tény, két ember kellett hozzá és te sem viselkedtél velem fényesen. – jegyeztem meg.

-          Mert én is azt gondoltam, egy beképzelt fiatal gyakornok vagy, aki azt hiszi, bármit megtehet vagy mondhat. – ráncok keletkeztek a homlokán.

-          Komolyan? – hüledeztem.

Pontosan mielőtt folytathatta volna bármelyikünk is ezt a beszélgetést, mögöttünk mid a két személy egyszerre kiabálta, hogy balra menjünk a kikötő felé. Megfordultunk, Evans és társa beért bennünket. Kérdezték ugyan miről beszéltünk, mi csak annyit válaszoltunk: "Semmiről." A hatalmas hosszan húzódó falécekből készült kikötőben sétálgattunk. A vízen úszó luxushajókat figyelve teljesen más felé terelődtek a gondolataink és maga a beszélgetés. Egyre fáradtabbnak éreztük magunkat a rengeteg gyaloglásban, lassan következett az ebédidő is, így beültünk egy kis étterembe az út mentén. Calvina a két srác között foglalt helyet, de egyfolytában Andrew-val beszélgetett, sűrűn mosolygott. Amikor azonban a srác elhagyta az asztalt pár percre Eric felé fordult. Látszólag a sztár nem élvezte a reflektorfényt, nem nagyon foglalkozott az olasz lánnyal, inkább türelmetlenül várta az ételt.  Rejtve megráztam a fejem, nem értem miért jó ez a barátnőmnek, lehet napszúrást kapott. Mindegy is nem bírtam tovább nézni, megköszörülve a torkom beszélgetést kezdeményeztem. Leeshetett neki, s inkább visszaállt a régi énjére.

Egy órával később Drew vigyorogva tette le a villáját, körbekémlelt a kis teraszról, ahol ültünk. Jókedvűen nyugtázta, hogy innen látja a homokos tengerpartot. Annak irányába mutatott, mi követtük a kézmozdulatot. Valóban nem messze elterült egy hosszan húzódó, nem tömött, fehér homokos partszakasz. Ebben a melegben hívogatóan hatott az emberre.

-          Holnap lenézhetnénk ide. – közölte Saade a poharát markolva. Alapjáraton nem értenék ezzel egyet, de már úgyis mindegy, ha az elmúlt harminchat órára gondolok.

-          Felőlem. – rándította meg a vállát Drew, s még azzal a mozdulatsorral hátradőlt a székében.

Helyeslőn bólintottam, végül Landry is adott jelet arra, hogy mehetünk. Ezt meg is beszéltük. Az ügynök egy intéssel magunkhoz hívta a pincért a számlánkkal együtt. Kifizette és jutányos borravalót is hagyott a részére. Elhagytuk a teraszt folytatva utunkat a móló szélén. A szemünk elé tárult az a kis sziget, amelyen az Alcatraz börtön helyezkedik el. Lefotóztam, de nem mentem tovább jó alaposan szemügyre vettem a társaságommal együtt.

-          Nyomasztó. El tudom képzelni, hogy a tetteink miatt, amiket majd elkövetünk, itt raboskodunk. – hunyorítok a délutáni napfényben, teljesen elcsüggedve.

-          Vagy egy ehhez hasonlóban. – mormogja mellettem a popsztár.

-          Ugyan ne legyünk ennyire pesszimisták. – nevet Calvina miközben inkább tovább indulunk. Még egy darabig látjuk az építményt.

Andrew meg sem szólalt, csak meredten nézett maga elé mialatt sétáltunk. Nyugtalanító, talán már kínos csend telepedett ránk. Természetesen mind tudjuk, hogy ide nem kerülhetünk, mert múzeummá alakították. Azonban ez nem garantálja azt, hogy más börtönbe sem. Megérkeztünk egy hatalmas kilátóhoz. Volt felvonó és lépcső is. Nem voltak sokan, de úgy döntöttem én inkább a lépcsőzésnél maradok, így nem törődve semmivel elindultam felfelé. Gondolataim megtörésében az énekes segített.

-          Gyalog mész? – helyeseltem – Veled tartok. Szeretném folytatni a beszélgetésünket.

Ketten indultunk felfelé, a másik két személy hamarabb és kényelmesebben szeretett volna felérni és látni a csodás lépképet.

-          Tényleg?

-          Persze. – kapaszkodott bele a korlátba a lépcsősoron. Belassítottam és figyeltem rá. – Hagyjuk most, ki mit gondolt a másikról, csak beszélgessünk. Miért pont asszisztens akartál lenni Tomasnál?

-          A gyakorlat miatt, arra mindenképp szükségem van. – meglepően jól lehet vele beszélgetni, amikor engedi.

-          Tehát nem tervezel sokat időzni velünk, mindössze amennyit muszáj? Hogy bírjuk majd nélküled? – most talán félig kötekedős hangnemet váltott.

-          Ugyan, ez még nincs eldöntve. Attól függ, hogy viselkedsz. – nyújtottam rá a nyelvem akár egy óvodás.

-          Hm, még meggondolom, hogy szeretném, hogy maradj-e.  – vállon ütöttem, mire kicsit túljátszva felszisszent. Időközben az utolsó lépcsőfokokat tettük meg.

-          És hogy akadtál a cégre? – vigyorgott rám kíváncsi barna tekintetével.

-          Apám segített, ismerte Tomot és megkérdezte. Jó kapcsolatai vannak. – megrántottam a vállam jókedvűen.

A kilátó tetején sétáltunk a széle felé, oda ahova Evans és az olasz már felért. Ismét elővettem a kis kamerám és szüntelenül kattintgattam. A magaslaton a levegő jobban járt, így kellemes idő volt fenn. Befejeződött a beszélgetésünk, azonban mindketten tudtuk nemsokára folytatjuk. Körülbelül háromnegyed órát voltunk az építményben, aztán a hosszú kikötői utat visszafelé is megtettük. Egyszer csak valami csobbant a vízben, odakaptam a tekintetem.

-          Fenébe! – Eric lehajolt a vízhez és kiemelte a drága telefonját. Már elkezdtem gondolkozni a tapsoláson, végül inkább nem tettem.

-          Gratulálok! – nevetett Drew, vele együtt felnevettünk mi lányok is.

-          Majd vehetsz újat, ha visszaértünk Stockholmba. – ötletelt Calvina a hasát fogva.

A népszerű pufogva próbálta működésre bírni a készüléket, de nem sikerült. Hát legközelebb vigyáz rá. Az autóba beszállva a hotelba indultunk.