14. fejezet ~ I feel safe, but I'm not

Képzeljétek el, a Till I Break blog látogatottsága átlépte a 6000-et! Köszönöm szépen nektek!♥

A kis kihagyás miatt elnézést kérek, nem volt türelmem egy helyben ülni írás közben. Most azonban megérkeztem a legújabb fejezettel együtt. Van benne egy csöpp lazulás, ám megváltoznak a dolgok. Szóval, ha tetszik, és még nem iratkoztál fel, nyugodtan tedd meg! Vagy pipálj és szólj hozzá, mindig válaszolok a kommentekre. Ahogy most sem volt másképp, köszönöm szépen Jenni.:)

Szóval nem húzom az időtöket, kezdjetek neki. Kellemes olvasást kívánok!♥

Forget Forever

A puha homokba süppedt a talpam, szinte elnyelt. Míg leterítettem a plédet, végig telefonáltam. Ez nem bizonyult jó ötletnek a tengerparti szél miatt. És mind hiába, mert édesapámat már nem tudtam elérni. Korán reggel hagyott üzenetet, miszerint beosztották még a következő pár napra is. Majdnem sikerült megnyugodnom, hogy haza megy, aztán mégsem tehetem.  Calvina egyenesen a hívogató víz felé vette az útját. Eközben Drew valami újonnan vásárolt napernyő felállításával küzdött a légáramlatban. Feladtam a fél kézzel való ügyeskedést, és inkább őt figyeltem, viccesen festett. Vártam egy utolsó kicsengést, aztán letettem a készüléket. Egyszer csak a popsztár állt velem szemben, megragadta a pokróc két végét. Rámosolyogtam, eltettem a táskámba a kezemben lévő tárgyat, majd a másik felét én fogtam meg. Végre leterítettük a pokróc, egy örökkévalóságnak tűnt.  Letelepedtem, de Saade nem ment el, helyet foglalt mellettem. Kicsit kezdett zavarba ejteni, hogy hirtelen javult a kapcsolatunk. Idő közben Andrew inkább feladta a munkát és felegyenesedett.  Szemem elé tárult izmos felsőteste. Kimelegedett ezért az olasz után indult, hogy megmártózhasson. Figyeltem, míg derékig be nem ért a sós vízbe. Visszafordultam Eric-hez, akinek szintén csupasz volt a mellkasa. Reméltem, nem vette észre, hogy szemrevételeztem.

-          Köszönöm. – kezdtem udvariasan.

-          Az apáddal ennyire jó kapcsolatban vagy? – mosolygott felém.

-          Bocsáss meg. Mi? – nem figyeltem és kissé el is pirulhattam, amiért elbambultam a kidolgozott testen.

-          Édesapáddal ennyire jó kapcsolatban vagy? Most is vele akartál beszélni, nem? – bólogattam hevesen, amit felfogtam mi a téma – Miért aggódsz ennyire érte? Félted, hogy neki is baja eshet az ügyem miatt? – jézusom ezt a rengeteg kérdést.

-          Nem teljesen. Természetesen féltem őt, hasonló okokból. – elgondolkodott, ám mielőtt rákérdezhetett volna, beadtam a derekam és eldöntöttem beavatom az életembe. –Szerintem meg fog lepni, de neki nem átlagos munkája van. FBI ügynök, Andrewnak is ő segített bejutni. Innen a rengeteg ismerős, mivel sok helyen megfordult már. Bár Tomas nem tudja mi a pontos munkája.

-          Istenem, értem már miért nem akartál csalódást okozni neki. – elhallgatott, megrázta a fejét – Miattam vagy, fogalmazhatunk úgy, apád ellensége. – összeszorított ajkakkal ismét helyeslően biccentettem. – Sajnálom.

-          Már felfogtam a gondolatot, sokat őrlődtem magamban. Én döntöttem így. – éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szememben, most azonban nem akartam sírni.

-          Várjunk csak, hiszen megkérhetnéd, hogy segítsen nekünk. – emelte rám a tekintetét.

-          Szerinted nem gondoltam még rá? És utána? A saját lányát vigye börtönbe? Vagy ráakadjanak ezek az emberek? Hidd el, van elég ellensége. – szinte elhalt a hangom, a parton lévő embereket pásztáztam. Mind jól érezték magukat.

-          Felfogtam. Akkor mesélj róla, süt rólad, hogy imádod. – vigyorgok és eszembe jutott egy gyönyörű emlék.

*Már majdnem egy hónapja nem találkoztam az apámmal, egyedül éreztem magam tőle, kicsit szomorkás hangulatom volt. Ez volt az eddigi legtöbb idő, amit külön töltöttünk, hisz akár egy nap szabadságakor is hazajött hozzánk. Anya minden alkalommal próbált a kedvemben járni és felvidítani, viszont neki sem volt könnyű kibírnia ezt az időszakot. Éppen palacsintát sütöttünk, amikor valami zajt hallottunk a hátsó ajtó felől. Édesanyám a sütővel a kezében fordult meg, amikor meglátta az apámat a bejáratnál vigyorogni. Épp akkor dobta fel a tésztát, ami a földre pottyant, így ehetetlenné vált. Az én szívem megdobbant, onnantól kezdve egyre hevesebben vert. Futva indultam felé, meg sem álltam időközben kinyújtott karjaiig. Sírtam, azt kiáltozva "Megjött, itthon van az apukám! ". Anya otthagyta a konyhát, kikapcsolta a lehető leggyorsabban az elektromos tűzhelyet. Felemelt, úgy szorongatott tovább, miközben beljebb araszolt az étkező részbe, ami egyben volt a konyhával. Összeölelkeztek a szüleim, én pedig ott voltam kettőjük szorításában és iszonyatosan örültem neki, hogy megérkezett. Pár perc után letett, elrakta az útból a táskáját, majd nem ült le pihenni. Egyenesen hozzám jött az asztalhoz, ahol rajzoltam. Anyának vissza kellett mennie a sütéshez, hogy elkészíthesse az ételt. A másik szülőm rólam érdeklődött, megnézte a rajzomat, sőt meg is dicsérte.

-          Teríthettek. – mosolygott felénk a konyhában lévő. Bólintottam.

Együtt tettük a helyükre szép sorban a tányérokat, evőeszközöket, s legutoljára az üvegpoharakat. Édesapám mindenben segített, mert a polcokat nem igazán értem még el. Egy családként ettünk, az asztalnál jó hangulat uralkodott, nagyon boldog lettem hirtelen. Az előző hónap nehézségei eltörpültek a mostani érzéseim alatt.

-          Mit csináljunk evés után, kicsim? – fordult felém miután lenyelte a falatot.

-          Induljunk küldetésre a kertben! Én leszek a legjobb ügynöknő. – nevettem fel, már alig vártam, hogy befejezhessük az evést.

-          Jól van, de csak a játékban. – figyelmeztetett óvatos mosollyal arra, hogy nem szeretné, ha ezzel akarnék foglalkozni. Számomra semmi több nem volt, mint móka.

Az udvarra is velem tartott, egyszer sem mondta vagy célzott rá, hogy fáradt lenne. Én pedig örültem a sok időnek, amit velem tölt. Kúsztunk a fűben, a kezünkkel fegyvert formázva lőttünk a képzeletbeli rosszfiúkra, és egy almát kellett visszaszereznünk tőlük kincs gyanánt. Anya is kijött, figyelt bennünket, nagyokat nevetett, olykor beszállt a játékunkba. Sőt még egy kis indián sátor felállításában is segédkezett. Ez lett a mi kis főhadiszállásunk. Amint lemenőbe került a nap, nekiálltunk kis tábortüzet gyújtani a grillsütőn. Vicces kalandra sikeredett, ugyanis a vacsorát is azon sütöttük meg. Mind hulla fáradtan dőltünk ágyba. Ennyire felhőtlenül talán az óta sem éreztük magunkat.*

-          Most mesélj egy kicsit te is. – a lábamat figyelve turkáltam a homokot.

-          Nekem is vannak csodás emlékeim, de mivel a szüleim elváltak nem túl nagy a tárház. Persze mindkét szülőmet és a féltestvéreimet is imádom, a nővéremmel együtt. – kezdett felengedni és beengedni az életébe – Én énekeltem az esküvőjükön, talán onnantól kezdve támogattak igazán a karrierem megvalósításában. Dicsértek, velünk foglalkoztak a saját lagzijukban. Még a vendégeknél is előrébb valóak voltunk. Aztán elváltak. Édesapám újra nősült, így lett egy nagy családunk, és aminek minden tagját szeretem. Ünnepekkor összejövünk, jól érezzük magunkat, együtt főzünk. Viszont mire ezt elértük, hosszú utat kellett bejárnunk. – mesélte egész komolyan, bár olykor vigyorféle húzódott az ajkára.

-          Szóval egy esküvőn lettél felfedezve? – nevettem kissé, ő komoly arckifejezéssel bámult.

-          Igen. Bajod van vele? – elengedte magát, Eric is nevetett, ami megnyugtatott, mert egy pillanatra azt hittem valami rosszat mondtam.

-          Nekem ugyan semmi. – tápászkodtam fel, rúgtam egy kis homokot a lábára és az integető társaink felé vettem az irányt. Alig vártam, hogy érezhessem a langyos vizet a bőrömön. Több sem kellett, jött utánam.

Négy óra felé értünk vissza a hotelba, s úgy döntöttünk elmegyünk valahova szórakozni. Mikor legutóbb bulizni voltam, Eric lakásában ébredtem, jött az üzenet, betörtünk a svéd palotába és nézzük csak, most San Franciscoban vagyunk. Kész agyrém. Próbáltam ettől elvonatkoztatni, hisz nem lehet, hogy a történelem megismétli önmagát. A gondolatmenetem őrültségét elindultam lemosni egy frissítő zuhannyal. Utána beleburkolóztam a törölközőmbe, a szekrényhez mentem. Nem sok ruha közül választhattam, csak azokból, amiket az Union Square-en vásároltam. Egy fehér, felül szűk, pántos, alul bő, térd fölé érő szoknyát választottam. A tükör előtt megpördültem benne, az anyag szinte repült körülöttem, úgy gondoltam ez megfelel. Egy szürke magassarkúval párosítottam, ezüst fülbevalóval és karkötővel. A hajamba, mint mindig hullámokat készítettem és utolsó lépésként egy leheletnyi sminkkel zártam. Calvina üzenetére lettem figyelmes, kért menjek át hozzá. A táskámat az asztalon hagytam, megnéztem magam még egyszer a tükörben, majd kiléptem az ajtón. Átvágtam a folyosón, kopogtam a szobában, végül azonnal benyitottam. Az olasz lány ismét egyenes, csillogó hajjal állt előttem, a sminkje is tökéletesen el volt készítve.

-          Miért hívtál? – kérdeztem meglepve, most nem éreztem magam rosszul mellette, mert én is készültem.

-          Ruha ügy. – nevette el magát, én pedig összeszorított szemöldökkel vigyorogtam. Hátrafordultam körülnéztem a kitett ruhákon. Aztán azon, ami rajta volt.

-          Miért nem a kéket veszed fel, az sokkal jobban kiemelné ezt a sminket. – tanácsoltam, aztán kopogtak.

Saade és Andrew jött be a hívásunkra. Drew lazára vette, farmer és póló, valamint egy drága óra volt a karján. Az énekes sem öltözött ki, de nem is volt olyan egyszerű szettben, mint a barátja. Fehér felső volt rajta, fekete nadrággal és fekete vékony kabáttal, a nyakában pedig egy síp alakú medál lógott ezüstláncon.

-          Indulhatunk? – kérdezték egyszerre, felettébb jó kedvük volt.

-          Természetesen, csak visszamegyek a táskámért. – elrohantam a kis szütyőért.

Benyitottam felkaptam az asztalról, bezártam az ajtót és siettem vissza a liftekhez. A kölcsönzött autóval mentünk, nem volt konkrét célunk. Egy helyen, ahol nem voltak sokan megálltunk, bezártuk a kocsit és bementünk a bárba. A popsztár már a bejárat után pár lépéssel táncikálva sétált tovább. Tényleg nagyon kedvcsináló volt a zene, aktuális sláger. A pulthoz érve rendeltünk, s míg megérkezett táncoltunk kicsit. Közel maradtunk egymáshoz, nem engedtünk be a kis körünkbe senkit. A mozgás hevében egymásnak ütköztünk, de a kelleténél többször a srácokhoz.  Mikor megérkeztek az italaink, egy négyes kis asztalhoz tartottunk. Calvina leült, én úgy gondoltam a mellette lévő hely tökéletes lesz számomra. Azonban Saade is arra a székre pályázott, viszont egyikünk sem vette észre a másikat. Így pontosan a szék előtt egymásnak ütköztünk. Bosszúsan néztem rá, ahogy ő is rám. Végül mikor felfogtuk a dolgot, hogy nem erre számítottunk, inkább felnevettünk. Nagyon közel ácsorogtunk, alig volt közöttünk pár centi, a barna szempárjába vesztem, ahogyan talán ő az én zöld szemeimbe. Végül elkaptuk egymásról a tekintetünk, zavartan átadta nekem a helyet, aztán leült mellém. Magunkhoz vettük az italainkat, aztán koccintottunk. Nem sokkal később elfogytak a poharak tartalmai, így rendeltünk újakat. Míg megérkeztek ismét a tánctérre siettünk. Táncoltunk, az alkohol kezdett hatással lenni ránk. Legalábbis rám. Amikor megérkezett a következő kör megfogadtam, hogy nem iszom meg az egész pohár tartalmát.

 Power And Control

Amint leültünk és belekortyoltunk az italba, a pult és a bejárat között Drew felfigyelt pár kigyúrt, sima utcai ruhában lévő emberkére. Nem egy karját díszítette tetoválás. Felhívta rá a figyelmünket.

-          Srácok, nem vagyok paranoiás, de szerintem mennünk kéne. – közölte félig suttogva. Mire Landry helyeselni kezdett.

Eric fogta a pénztárcáját, kivette belőle körülbelül a fizetendő összeget, és a pohár alá dugta. Ez mind aközben történt, míg összeszedtük magunkat. Elgondolkoztam merre menjünk ki, hogy ne vegyenek észre.  Valahogy a tömegen keresztül kéne. Az adrenalin kezdett lüktetni az ereimben, éreztem, ha észrevesznek, teljesen fel fogok pörögni. Levettem a cipőm az előzőekből tanulva, Calvina elgondolkozva figyelt, inkább követte a példám. A hirtelen nekiinduló társaságunk, ha a tömegben is mentünk, felkeltette a férfiak figyelmét. Szerintem azonnal felismertek bennünket, mivel elindultak utánunk. Pánikba estem, futni kezdtünk a tömegen keresztül mindenkit fellökve. Még szerencse, hogy ezeknek a barmoknak nincs sok eszük és követtek, minthogy az ajtóba álltak volna.  Kissé lemaradtam, én voltam az utolsó, aki át tudta verekedni magát a tömegen. Végigszaladtunk a kis utcán, kissé messze parkoltunk. Eric próbált bevárni, a többiek csak ekkor fordultak meg.

-          Szét kellene válnunk! Úgy nehezebben kapnak el. – lihegve kiabált hátra Evans. Megint a hülye szétválás.

-          Most nem engedhetjük, hogy bárki is egyedül maradjon, mint legutóbb. Váljunk csak kétfelé! – üvöltöm teljes erőmből futás közben. A gyomrom kavargott az italtól, az üldözők pedig a nyomunkban voltak.

-          Rendben. Gyere velem Oliv! – a sztár elkapta a kezem és a másik irányba rángatott, míg Andrew egy pillanatra

aggódva állt meg, minket nézett. De végül rábólintott, ugyanis mögöttünk már ott voltak a férfiak.

Igyekeztem sietni, de valahogy nem éreztem a lábam alatt a talajt, ahogyan szerintem a többiek sem. Mondjuk nekik szerencséjük volt, ugyanis náluk volt a kocsi kulcs. Nem sokáig bírtam a futást, de Eric csak rángatott maga után, majd belátta ez így nem jó. Inkább bevezetett egy kis butikba a kanyar után, talán nem vettek észre. Kissé döbbenten nézett az eladó, hisz izzadtak voltunk a mozgástól és lihegtünk is, mint egy kutya. A kirakaton keresztül láttuk, ahogy az emberek elmennek az üzlet előtt. Megkönnyebbültünk, és kifújtuk magunkat.

-          Esetleg segíthetünk valamiben? – sétált közelebb az eladó a szandáljával kopogva, igen furán méregetett minket, hisz a ruhánk nem adott okot a helyzetünkre.

-          Nem. – horkantunk rá szinte egyszerre a megszeppent nőre, aki inkább hátrált. Mi pedig kisétáltunk, vissza, amerről jöttünk.

A kis üzlet előtt felvettem a lábamra a cipőm, az énekes karjában kapaszkodtam közben. Felálltam vele szembe, ő ezután elindult.

-          Vajon mi volt ez az egész? – fürkésztem kíváncsi pillantásokkal, elnehezült végtagokkal próbáltam beérni.

-          Fogalmam sincs. Megegyeztem Jame Alis-el. Gondolom ez figyelmeztetés volt, nem vár tovább. – a hangja mély és komoly lett, szinte ridegen beszélt. – Beszélnem kell vele, a csapat felfogta a dolgokat. Odaadnád a telefonod? Az enyém tönkrement.

-          Persze. – a táskámban kezdtem turkálni, kotorászni, végül eszembe jutott, valószínűleg Calvina üzenete után nem tettem el és az asztalon hagytam. A fenébe, nem hiszem el. – Nincs itt.

Eric is bosszús pillantást vetett felém, majd meglágyult. Én dühös voltam magamra, mert így nem csak a megbízóval, de még Drew-val sem vagyunk képesek beszélni.

-          Mi lesz most? – kezdtem kiakadni – Visszamegyünk a szállodába? Szerintem ott keresnek minket legelőször. – saját kérdéseimre is válaszoltam.

-          Visszamegyünk, minden csomagunkat, és ott lévő holminkat elhozzuk. Aztán egy másik helyre megyünk, és beszélünk Jame-el. – magyarázta el a tervét, ésszerű volt.

Bólintással jeleztem, ezzel teljes mértékben egyet értek. Ez a rész pedig azt jelenti a napokban muszáj lesz cselekedni. Félelemmel tölt el az egész, miszerint nem vagyok tisztában az eseményekkel, amik történhetnek ezek után.  A srác látta rajtam a kétségbeesést, kicsit meginogtam. Amint rám emelte az utcai lámpafényben is csillogó barna íriszét, megláthattam nála is ez a helyzet. Kölcsönösen egymást figyeltük, s szinte egyszerre nyújtottuk a másik felé a kezünket. Ezen elmosolyodtunk, természetesen elfogadtuk a gesztust. Ujjaink összefonódtak, az érintése szinte teljesen lenyugtatott.
Jól gondoltam délután, nem kellett volna szórakozni menni. Még hogy nem fordulhat elő még egyszer. Bár végiggondolva, akkor is kerestek volna minket, ha a fenekünkön maradunk.