4. fejezet ~ The secret of Saade

Itt vagyok a legújabb bejegyzéssel, ami jó alaposan megmozgatja és természetesen beindítja a történetet. Talán nem is számítanátok ezekre a történésekre, de írjátok meg kommentben mi a véleményetek. Mindegyikre válaszolok, ha van kedvetek iratkozzatok fel nyugodtan.:) Valamint a fejezet végén debütál az egyik fontos szereplőnk is, aki benne van a karakterek menüben.

Egy kis bejelenteni valóm is lenne, mielőtt nekikezdenétek az olvasásnak. Tudom, hogy még az elején vagyok a sztorinak, de eléggé megcsappant a pipálók és a hozzászólók száma az elejéhez képest. Ha itt vagytok és olvastok, akkor valamiféle jelet hagyjatok magatoktól, főleg ez a rész után, mivel beindul a történet. Mert így fogalmam sincs, hogy időhiányban szenvedtek, vagy csak nem érdekel titeket a történet. Ha a második opció áll fent, akkor fölösleges fáradoznom, és szüneteltetem kicsit a blogot. Szóval, ha olvastok és nem akartok szünetet tegyetek ellene, mert higgyétek el szívesen írom, csak jobb, ha "hallgatóság" is van.:)

És akkor végszóra annyit mondanék: Kellemes olvasást!

Hangover

A zuhany meleg gőze kellemes volt azután is, hogy kiálltam alóla. Végül ki kellett nyitnom a fürdő ajtaját és kiengednem a kellemes időt, mert visszamentem a szekrényemhez. Kivettem az estére kiválasztott fekete, háromnegyedes ujjú csipke koktélruhámat. Magamra öltöttem, a fekete magassarkúmmal. A hajamba laza hullámokat készítettem, az egészet egy vadabb szürke sminkkel bolondítottam meg. Természetesen nem tűnt soknak, hiszen egy koncertzáró buliba készülök. A testem már szinte vágyott a kikapcsolódásra, a sok munka és veszekedés is kifárasztott.

Mielőtt azonban elindultam volna a kezembe vettem a mobilom, tárcsáztam édesapám számát. Amióta itt vagyok, abban az egy hónapban már rengetegszer hívtam, de mindössze kétszer-háromszor tudtam vele beszélni. Akkor is csak pár perceket. Elképesztő módon hiányzott a fura tanácsaival együtt. Várakozás közben egyszer csak meghallottam a sípszót, ami azt jelentette nem elérhető. Hirtelen azonban átirányított, anya vette fel a készüléket. Ilyen se volt még. Nekidöntöttem a testem és a fejem a hideg falnak.

-          Szia Oliv. – köszöntött vidám hangon, miközben kicsit recsegett a vonal.

-          Szia anyu! Hogy vagy? – állapodok meg az illedelmes verzión, mielőtt rátérnék a kérdésemre.

-          Köszönöm szépen jól vagyok. Minden a legnagyobb rendben. Képzeld vettem új függönyt a nappaliba. De ennyi elég is rólam, te hogy vagy? – függöny? Most komolyan erről beszél? És vajon milyen színű? Olivia már megint miken agyalsz. A nappali ez előtt is szép volt és az új sötétítővel is biztosan az lesz.

-          Örülök. Én is jól vagyok. – zártam rövidre, más foglalkoztatott éppen – Apa miért irányított át a te telefonodra?

-          Hát ez bonyolult. Őszintén én is csak annyit tudok, amit a pakolás és nagy sietségben elmondott. Elutazott, hogy megfigyeljenek egy rabot a szövetségi börtönben, akinek valahogy sikerül beszélni kinti társaival. Fogalmam sincs mikor lesz elérhető, de szólok neki, hogy hívjon fel téged. – magyarázza eléggé aggodalmaskodva, mintha a szabadlábon lévő emberkék árthatnának neki.

-          Rendben, nagyon várom a hívását. Ha meg tudsz róla valamit, mindenképpen üzenj. – kérem meg csöppet megszeppenve. Nagyon remélem, vigyáz magára.

Pár mondat után le is tettük, én pedig felhúztam a kabátom. A kulcscsomót elvettem a pultról, az ajtót pedig bezártam magam mögött.

A taxim leparkolt egy eldugottabb bár előtt, kifizettem, végül kiszállva átsuhantam a járdán. Belépve meghallottam a zenét, ami nem üvöltött túlzottan, de mégis bőven hallható volt. A kis, fényekkel megvilágított tánctéren megpillantottam a két tehetséggel megáldott srácot. Mivel csak őket vettem észre, feléjük vettem az irányt. Messziről integetni és mosolyogni kezdtek. Barátságosan köszöntöttek, utána az asztalukhoz vezettek, egy eldugottabb részen. Ez semmiképp nem volt ellenemre. A stáb jó pár tagja arrafelé foglalt helyet. Rendeltek, én egy könnyedebb gyümölcsös koktélt kértem a pincértől. A koncertről beszélgettünk, a pohár tartalma lassacskán fogyott, és ügyeltem, hogy véletlenül se hozzuk szóba a popsztárt. Ma nem akartam vele foglalkozni, eddig nem is láttam. Felcsendült egy mindenki számára jól ismert dal, mi pedig cseppet sem törődve az érdekes látványunkkal a parketten kötöttünk ki. Végül negyed órával később visszafelé menet találkoztam Tomassal, aki két pohár pezsgővel közelített.

-          Szeretnék veled koccintani. Összehoztuk. Nélküled nem sikerült volna. – vigyorgott nyájasan, az őszinteség leolvasható volt az arcáról. Emelte felém a poharat, a kezembe nyomta. Olivia, ne igyál sokat.

-          Sikerült volna, de nagyon örültem a lehetőségnek, amit ez a koncert és a céged nyújtott. Imádom ezt a munkát. – nevettem el magam, majd a poharunk összekoccant. A következő pillanatban a torkomon éreztem az aranysárga nedűt.

Mielőtt bármire is lett volna lehetőségem, Saade jelent meg a főnököm mögött, magának parancsolva a figyelmét. Megforgattam a szemem, majd lassú léptekkel távoztam. Vissza Edinhez és Alex-hez a tánctérre. Táncikáltunk még egy-két számra, én azonban hamar kifulladtam. Hát a tánc nem az erősségem. Megindultam a bárpult felé, felültem a magas székre, és ropogtatni kezdtem a kitett mini chipset. Valaki elsuhant mellettem, a bőrhuzatos bárszékre feltornázta magát és egyenesen rám meredt.

-          Velem még nem is koccintottál. – magyarázta sértődött fejjel, bár nagy valószínűséggel csak megjátssza.  A pultra csapva rendel két pezsgőt. Mély levegőt veszek, majd a kezembe veszem a poharat.

-          Valóban nem. Gratulálok, jó koncert volt. – rendeztem le azért őszintén a szituációt. Félrebiccentette a fejét, elgondolkozott egy pillanatra.

-          Tudod remek munkát végeztél. Ha észrevetted letelt az állítólagos próbaidő. – érintette össze üvegpoharaink, majd ismét lement az alkohol. Úgy érzem, ehhez sosem fogok eleget inni.

Óvatosan bólintottam, letettem a poharat és kihúztam magam. Fogalmam sem volt, hova szeretne kilyukadni Saade. Éreztem, ahogy elkezd a fejembe szállni az összes alkohol. A tekintete nem enged el, egyfolytában fürkész, mintha azt várná, én szólaljak meg. Ő is leteszi az üres poharat, az agyam pedig nem áll meg egy pillanatra sem.

-          És még nem tetted ki a szűröm. Ezek szerint jól végzem a munkám. – kezdem el, a száját óvatos mosolyra húzza.

-          Kétség sem fér hozzá. – beszél rejtélyekben, nekem egyre nehezebb kigubózni a szavait.

-          Amint látod, én békén hagylak. Mivel letelt a próbaidőm, remélem sutba vághatom az újonc szerepem és nem cukkoljuk egymást ezután. – vigyorgok bájosan, a sztár közben elneveti magát. Benne is van már legalább két pohár, ha nem több.

-          Tévedsz. Még csak most kezdődik az igazi szívatás, hogy teljes TEAM Saade tag lettél. – komolyodott el, nekem pedig az utolsó reményem is elszállt, egy normális munkakapcsolatra kettőnk között.

-          Ahogy gondolod. – válaszoltam hanyagul, aztán a pultos felé fordultam – Egy vodka narancsot.

-          Kettőt. – szólt közbe Eric.

Legbelül tudtam, hogy nem kéne többet innom. Már  így is éreztem az eddigiek hatását. Mikor fordult elő, hogy én három körnél többet igyak? Soha. Viszont ennyire felbosszantani egy szabadnapomon, úgy éreztem kijár nekem. Többet nem iszom, csak ezt. Az öntelt hólyag meg még mindig nem kopik le. Fantasztikus. A kezeim közé vettem a pohárkát, szinte együtt nyeltük le.

/Eric Saade/

A fürdőszobából kilépve megcsapott a kávé illat, amit a zuhanyzás előtt tettem fel. Szükségem is volt arra a kávéra, fáradtnak éreztem magam és kissé sajgott a fejem, de nem volt szörnyű. Egy csöppet sokat ittam, mégis minden kis részletre emlékszem a tegnap éjszakából. Kitöltöttem, megízesítettem az élénkítő folyadékot, majd leültem vele az asztalhoz. Belekortyoltam, és éreztem, ahogy felébreszt. Fél perc sem telt bele, kicsapódott a szobám ajtaja, amin meg sem lepődtem. Számítottam rá. Óvatosan letettem a fehér, fekete mintával ellátott bögrét. Végül felálltam, pedig az előbb foglaltam helyet.

-          Jó reggelt! – köszöntem élénken, Ő pedig értetlenül meredt rám. Körbekémlelt, a szemei csak úgy cikáztak a lakásomban.

-          Nálad vagyok? – emeli meg a szemöldökét kíváncsian, teljesen meg van szeppenve.

-          Jól látod a helyzetet. – nevetem el magam a vicces, de ugyanakkor megdöbbent arckifejezésein.

-          Mi… – kérdezi bizonytalanul, közelebb sétál – Mi együtt voltunk az este, mármint lefeküdtünk?

Megdöbbenve nézhettem rá és megráztam a fejem. Hirtelen fellélegzett, látszott, hogy megkönnyebbült. Egy Hála az égnek! suttogás szerű motyogás hagyta el az ajkait. Én azonban kissé felháborodtam.

-          Minek nézel engem? Részeg voltál! – vonom kérdőre. Akármennyire is utál, azért szerintem erre nem adtam neki okot.

-          Bocsánat, de könyörgöm egy ismeretlen szobában keltem, egy buli után. Téged látlak meg először a te házadban. Szerinted mi jut először eszembe? – fogja a fejét, valószínűleg a tegnapi becsípése után neki is sajoghat.

-          Nyugodjunk le. – tanácsolom értelmesen, mutatom, hogy talán foglaljunk helyet.

Neki is töltöttem egy adag kávét, elé tettem, Oliva pedig megmarkolta a porcelán szélét. Mélyen beszívtam a levegőt, ahogy ő is.

-          Elmondjam mi történt? – érdeklődtem a tőlem telhető legnormálisabban, Oliv bólintott – Mindketten becsíptünk, táncoltunk szinte egész éjjel. Jól érzetük magunkat egymás társaságában. – ez engem és őt is meglepett – A csapattagok elkezdtek hazafelé szálingózni, téged pedig abban az állapotban nem akartalak elengedni egyedül. Ne érts félre, nem voltál holt részeg, de akkor is. Mivel nem tudom pontosan merre laksz, mondom nálam elleszel. – fejeztem be, a velem szemben ülő lány elmosolyodott, de látszólag maradt kérdése. – Nem, még csak együtt sem aludtunk. Gondoltam neked kényelmesebb lenne az ágy, én pedig kiköltöztem a kanapémra. – intettem a rendezetlen pokróc, kispárna, kanapé kombóra.

Meglepett a reakciója, mert elnevette magát. Ezen én is elmosolyodtam. Mindketten belekortyoltunk a saját bögrénkbe. Hirtelen az óra felé fordultam, ami fél tizenkettőt mutatott. Olivia is odakapta a tekintetét, nyugtázta magában az időt, aztán visszafordult.

-          Elmegyek zuhanyozni. Merre találom a fürdőt? – kérdezi kedvesen, én csak rámutatok az ajtóra.

We'll be coming back

Ez az első alakalom, amikor tényleg normálisan beszéltünk egymással, de a szokásunk talán örökre megmarad, amint eltelik ez a nap. Elmostam a kép piszkos csészét, végül rendbe raktam a kanapét. A pulton megrezzent a mobilom, és tudtam, üzenetem érkezett. Kíváncsian suhantam át a konyhába, felkaptam a telefont, majd rögtön vissza a nappaliba. Még megigazítottam egy párnát, miközben megnyílt az üzenet. Beleolvasva az ütő is megállt ereimben, a lábaim a földbe gyökereztek. Akármennyire rossz beismerni, megijedtem. Pislogtam kettőt, az üzenet még midig ott volt, sőt a szövege sem változott. Az ablakhoz léptem, idegesen kinéztem rajta, de semmi furcsát nem láttam. A fejemet fogtam, gondolkozni próbáltam, ekkor lépett ki Olivia. Viszont mikor meglátta a képem, megtorpant, rá is ijeszthettem. Gyorsan közelebb jött, megállt előttem és láthatta ideges pillantásaim. Nem kellene, vagy inkább nem szabadna most itt lennie.

-          Minden rendben? Az imént még jó kedved volt. – értetlen fejjel próbálja megérteni azt, amit még én sem fogtam fel.

-          El kellene menned. – csúszik ki a számon, mint aki szellemet látott, de hát úgy is érzem.

A lány összerántja a szemöldökét, a kezemben lévő telefon után kap. Leoldja a billentyűzet zárát, mindezt olyan gyorsan, hogy tiltakozni se tudok, ne tegye. Elolvasta.

Vigyázz Saade! Pár éve sikerült elrejtőznöd és feladnod minket, de most mi jövünk.

Talán ki tudom magyarázni idióta utálókkal vagy épp fanatikusokkal. De azoktól nem félnék ennyire, láthatta rajtam a rémületet. Eric elő kell rukkolnod valamivel.

-          Ez mi, miért kell elmennem Eric? – húzza össze a szemét, mintha csak próbálná kigubancolni a szavaim. Visszasétálok a kanapéhoz, és levágódom rá. Olivia követ, majd ő is mellém ül, de a kezét a vállamra teszi.

-          Eric, mi ez? Miért fenyegetnek? Mit csináltál? Nem tűnik kispályásnak, hisz még a telefonszámot sem írja ki. – fejtegeti, és sajnos túl jó irányba tart, közben mégis olyan messze van az igazságtól.

-          A legjobb, amíg nem tudod. Tényleg menj haza. – magyarázom, had gondolkozzam tisztán, elkezdem összeszedni magam. Ennyi ijedség elég volt.

-          Mintha csak az apámat hallanám. – motyogja az elejét a mondandójának, aztán rám néz a zöld szemeivel. Azok könyörögnek az igazságért – Addig nem megyek el, míg értelmes magyarázatot nem hallok.

Visszafogom egy pillanatra a lélegzetem, a fejem a tenyerembe temetem. Végighúzom az ujjaim az arcomon, megállapodva a szám előtt. Teljes mértékben megbízom benne, feltétel nélkül. Azonban nem szabadna ezt elmondanom neki. Nem keveredhet bajba emiatt. Nem járhat úgy, mint én és a családom. Viszont ha utána elmegy, akkor talán nem lesz semmi következménye.

-          Ha elmondom, tudnod kell, iszonyatosan nagy bajba keveredhetsz. – világosítom fel nyomatékosan.

-          Vállalom a kockázatot. – mosolyodik el. Most bizonyosodott be mennyire fontosak lettünk az elmúlt hetekben egymásnak, minden hülyeség ellenére. Ezt nevezik barátságnak.

*Négy éve, amikor éppen késésben voltam egy megbeszélésről nagyon kellett sietnem. Fontos volt számomra, hisz az éppen beinduló karrieremről beszélgettünk volna. Gondoltam levágom az utat a bevásárló központ mögötti sikátoron keresztül. Amikor verekedés hangjaira lettem figyelmes, egy csapat igen jól öltözött ember között. Kő gazdagnak gondoltam őket. Időben sikerült elrejtőznöm előlük három darab kuka mögött. Legszívesebben visszafordultam volna a másik irányba, hogy időben odaérjek. Nem érdekeltek engem azok az emberek. Azonban nem voltom olyan bátor, hogy átmenjek mellettük. Főleg, amikor meghallottam miről beszélnek. Akkor már a visszafelé út sem tűnt jó ötletnek. Inkább csendben meghúzom magam, míg el nem mennek és reménykedem, hogy nem vesznek észre. Azok az emberek fegyvert fogtak egy társukra, mert nem szerzet meg egy címet.

-          Miért nem szerezted meg az a rohadt címet te idióta? – üvöltött a fekete öltönyös ember és a falnak lökte az idiótát.

-          Azért, mert a királyi palotában a legszigorúbban őrzik, így is az életembe került kideríteni hol van eldugva. – magyarázza felrepedt szájjal, koszos ingben lihegve.

-          Engem ez nem érdekel, kell a tervrajz megszerzéséhez a cím. És akkor mind jól járunk. El kell lopnunk, akár milyen veszélyes is. – magyarázta tovább.

Én tudtam, ez valami nagyobb bűncselekmény előszele a svéd kormánnyal szemben, hisz a királyi palotát emlegették. Óvatosan küldtem egy üzenetet a rendőrségre a lenémított mobilomról. Közben imádkoztam, hogy ne vegyenek észre ezek a vadbarmok. Még pár érhetetlen szó után szétszéledtek, én pedig a rejtekemben már tárcsáztam is a rendőrséget.
Ez egy szép sztori vége is lehetne, ha csak nem hívtak volna be a tárgyalásra, hogy azonosítsam a tetteseket és tanúzzak. Az arcukon láttam a bosszú vágyát, ezért habozás nélkül elfogadtam a tanúvédelmi programot, amit a kormány kínált nekem, míg el nem fogják az utolsó két embert. Akkor még nem tudtam mivel jár. A szüleim elváltak, van hat féltestvérem és egy édes. Arra hivatkoztak, hogy rajtuk keresztül fenyegethetnek és ilyesmik, nekik is el kellett jönniük. A kis testvéreim nagyon fiatalok voltak. Ki kellett szakítani őket a rendes kerékvágásból, egy új, ismeretlen környezetbe. A szüleim elvesztették a munkájuk. Sőt új névvel kellett bemutatkoznunk, ami a testvéreimet szintén megzavarta. Nekem fel kellett adnom az álmaimat, ki tudja mennyi időre. Egy évig szenvedés volt az életünk. Nem is szívesen emlékszem vissza ezekre az időkre. Nap, mint nap vártuk, hogy végre hazamehessünk és vége legyen ennek a rémálomnak. Egy év után sikerült.*

Olivia meg sem tudott szólalni percekig, csak nézett maga elé. Hirtelen végigsimított a vállamon.

-          Ezt…én ezt annyira sajnálom. Fel kell hívnod a rendőrséget, hogy szólj ezek a disznók visszatértek. – aggódva nézett rám, közben ijedt is volt. Nagyon jól estek a szavai, nem tud erről senki. És mégis elmondtam neki.

-          Nem tehetem! A családomat nem tehetem ki ilyen szörnyűségnek még egyszer. Majd valahogy megoldom. Tomas tudja csak rajtad kívül és remélem ez így is marad.

-          Persze. – bólint nagyot nyelve és látszik, hogy valami megoldáson töri a fejét.

-          És tényleg menj el! Nem szeretném, ha téged is megtalálnának. Meg fogom oldani. Valahogy sarokba szorítom őket. – magyarázom reménykedve az igazamban és felállok.

-          Egyedül? Segítek. Itt maradok veled, nem kell egyedül lenned! – mondja kedvesen, határozattan felkel ő is. – azonban el kell menni a rendőrségre!

-          Oliva nem fogok elmenni a kicseszett rendőrségre! – kelek ki magamból. És ha ez nem tetszik neki, akkor jobb, ha elmegy és úgy tesz mintha nem tudna semmiről.

Ekkor azonban kopogásra lettünk figyelmesek. Mindketten összerezzentünk, az ajtó felé fordultunk. Pár másodpercig azon volt a szemünk, aztán szinte egyszerre kaptuk egymásra a tekintetünk. Lehet már ők azok, jöttek megbosszulni a feljelentést. Nagyot nyeltem, megindultam az ajtó felé, utána ki is tártam hirtelen. Százszor gyorsabban vert a szívem, azonban meglepődve könnyebbültem meg, hisz az ajtóban egy fiatal, fekete hajú lány állt.

-          Sziasztok! Calvina Landry vagyok, az új szomszéd!