2014. március 15., szombat

6. fejezet ~ Find a way

Van egy új fejezetem számotokra, sajnos az időérzékem megromlott, de szerintem időben érkeztem vele. Ez a hatodik, ami nekem egy szerencsés szám, remélem igazam lesz, és megleptek pár hozzászólással. Az előző kettőre már válaszoltam a szokásomhoz híven. Szeretnék annyit kérni, ha szeretitek a blogot, valamint a történetet osszátok meg barátaitokkal, ismerőseitekkel, hogy bővülhessen az olvasók listája. Kérlek titeket segítsetek nekem.:)
Hozzáfűzném a bejegyzéshez, két szemszög is olvasható lesz. Írd meg melyik tetszett jobban és miért.:) Most pedig kellemes olvasást kívánok.:)

/Eric Saade/

A sötétség hirtelen szertefoszlott, ébredezni kezdtem. Pislogtam párat, de az elején végig homályos fényfoltokat láttam. Egyre tisztult a kép, észrevettem a szürke falat. A búra nélküli villanykörtét, ami az előbbi foltot láttatta. Egy sima faasztal volt pár méterrel előttem, tele mappákkal és mindenféle papírokkal. Mögötte egy megviselt bőrkanapé díszelgett. Más nem is volt a viszonylag nagy helységben. Lépteket és tompa beszédet hallottam, az oldalt lévő ajtóhoz kaptam a fejemet. Ekkor éreztem, hogy villámként nyíllal a fájdalom a hátam és a nyakam köré. Gondolom azért, mert miután az összes ember utánam loholt, bevágott elém egy Audi az utamat állva. Kiugrottak belőle, körbevettek és valószínűleg leüthettek. Felszisszenve akartam odaemelni a kezem, de az a szék támlájához volt kötözve, amin épp ültem. Kissé megijedtem, hisz ehhez hasonlót csak filmen láttam. És csak én lehetek olyan szerencsétlen, akinek az élete így alakul.
A két nagy mamlasz belépőt azonnal felismertem, ott voltak délután. A szemöldökömet összehúzva kémleltem őket, míg a kanapé mögé álltak egy szó nélkül. Ők biztosan csak a piszkos munkát végzik. Amint ebbe belegondoltam egy harmadik személy is megjelent. Becsukta maga mögött az ajtót, s közelebb sétált a lámpához. Fiatalnak, még harmincnak sem nézném. A haja tökéletesen be volt állítva. Farmert, fehér pólót és azon sötét zakót viselt. A cipője elég márkásnak nézett ki a félhomályban. Az arcán borosta díszelgett, ami komoly, sármos képet adott neki. A kék szemei már messziről az én barna tekintetembe vándoroltak. Telt ajkait gúnyos vigyorra húzta, lassan közeledett felém. Mélyen kutattam az agyamban a vonásai után, de sehogy sem volt ismerős. Nem hasonlított senkire ott aznap a sikátorban, sőt soha sem láttam még ezelőtt.
Törtem a fejem valami beszóláson, amivel kihúzhatom belőle miért vagyok itt. Furcsa nekem, hogy fogva tartanak és nem intéztek még el. Talán az lenne a legjobb. Mindenki mást békén hagynának. A családom, a barátaim. A lányokat. Apropó a lányok. Vajon ők jól vannak, nem kapták el őket? Vagy tudnak-e egyáltalán róluk? És különben is mennyi lehet az idő? Egy ablak sincs. Hiába gondolkoztam a következő pillanatban a személy már teljes nagyságában előttem állt. Összehúztam a szemem, és jól is tettem, végül az ökle az arcomon csattant. Felszisszentem, ezután jókora monoklim lesz. Gyávaság a részéről, le vagyok kötözve, különben biztosan nem hagynám magam.
-          Miért vagyok itt? – emeltem fel a hangom, szinte kiabáltam az idegtől.
-          Ezzel minimum tartoztam a pár évvel ezelőtti ügyért. – nevetett megvillantva a hófehér mosolyát.
-          Ugyan miért? Nem is voltál ott. Vagy netán te lennél a nagyfőnök? Nem, te biztosan valami kis talpnyaló vagy. – vigyorogtam gúnyosan, amitől róla leolvadt a jókedv.
Időközben mögém lépett az egyik gorilla, és a legnagyobb meglepetésemre eloldozott. Nem ugorhattam fel, ha hármójukat ki tudnám játszani, biztosan találkoznék kint újabb ismerősökkel. Meggondolatlan volna.
-          Mindketten tudjuk, nem vagyok az. Azonban most én parancsolok. Számodra én vagyok főnök.
-          Pont te? Nem hallgatok rád. – állok fel vele szembe, a fájdalomtól még mindig sajgok, de nem foglalkozom vele.
Ismét látom a szája sarkában megbúvó vigyorát. A kezemet magam mellett ökölbe szorítom, mély levegőt veszek. Azonban nem használom ütésre, ellazítom az ujjaim és inkább keményen meglököm.
-          Meggyőző eszközeim vannak, valamint egy jó ajánlatom. – megemelem a szemöldökömet, ez egyre furcsább lesz. Ezek akarnak valamire használni. Mielőtt bármit is válaszolhattam volna folytatta – Azt javaslom, fogadd el mielőtt késő lesz.
-          Hagyjuk ezt, úgysem megyek bele. Az érveidet meg húzd le magaddal a vécén. – farkasszemet nézünk, végül az idegen az asztalnak dől.
-          Nekem mindegy, de a családodnak nem az. – elhűlt bennem a vér ennek hallatán, valóban meggyőzőek az érvei – Ha megteszed, amire kérlek, békén hagyunk titeket. Örökre.
Ez valóban jól hangzik, de úgy érzem én már kevésbé jövök ki jól az egészből. A szavaiból és a tekintetéből kiveszem, hogy velem akarják elvégeztetni a piszkos munkát. Ami ebben az esetben valószínűleg bűncselekmény. Meg kellene tennem, ugyanakkor ódzkodom is tőle. Semelyik választás sem tűnik a szempontomból jónak. Helyesen kell döntenem, egy olyan helyzetben, ahol nincs megfelelő választás.

/Olivia Hastings/

Hallottam a kulcs kattanását, a kilincs kinyitotta a bejáratot. A barnahajú srác szélesen mosolygott, mikor mögöttem meglátta Calvinát meglepetten pislantott újra felém. A fejemhez kaptam, hosszan kifújtam a levegőt, mielőtt Andrewhoz szólhattam volna. Hátra mutattam.
-          Ő itt Calvina Landry. A régi barátom pedig Andrew Evans. – emeltem az említett személyek felé a kezem, egy gyors bemutatás gyanánt. Köszöntek egymásnak.
A fiú zavarában beinvitált minket. Az iménti földszintes házban viszonylag rend uralkodott. Eléggé modern és szép lakás ez. Ízléses berendezéseket, színes falakat láttam magam körül. A konyhába érve Andrew velem szembe fordult, és felettébb értetlen arcot vágott. Megértem, nem szóltam neki, hogy jövök plusz még egy főt is magammal hoztam. A délután kellős közepén.
-          A segítségedre van szükségünk.
-          Segítek bármiben. Miről lenne szó? – ajánlkozik barátságosan, kihúzza magát. Még nem sejti mire is kérem, félek kimondani.
-          Ki kell derítened valami fontosat. Tudom, hogy tagja voltál az FBI-nak, talán tudsz nekem segíteni egy kicsit. Bajban vagyunk, de azt nem tudom mennyire. Itt jössz te a képbe. Kérlek, most csak rád számíthatok.
Hitetlen arckifejezéssel hallgatott végig, csalódottan megrázta a fejét. Óvatosan Landryra pillantottam, aki meglepődhetett Andrew múltján. Könyörgő tekintetem ismét a fiúra emeltem. Egy ér kiduzzadt a homlokán, kezét végighúzta az arcán.
-          Sajnálom, de nem tehetem Oliv. Már nem vagyok tagja a szervezetnek. Lehet, már nem is tudok semmilyen adatot. Ez nem egyszerű. – elkapja a tekintetét rólam. Közelebb húzódok hozzá, megragadom a vállát.
-          Csak próbáld meg, kérlek. Egyetlen egy ügynek érdekel a háttere, amivel megtudhatom a munkatársam hollétét. – nagyon mélyen beszívta a levegőt és lassan kifújta.
-          Ugye tudod, nem erre céloztam a "Ha segítségre van szükséged, bármikor hívhatsz." kijelentésemmel? – méreget kissé aggódva, de úgy tűnik hajlandó megtenni.
Óvatos mosolyra húzom a szám, bólintással jelzem egyetértésem. Amint elfordult, leolvadt rólam a vigyor, mert rájöttem mennyi mindent kockáztat miattam. Kilépett, s ezzel biztosan meg is fogadott jó pár védelmi intézkedést, ami terheli. Ezzel nem csak őt sodrom bajba, hanem magunkat is, teljesen belemártom. A lehető legértelmesebb lenne, ha Calvinat nem avatnám be semmibe. Legalább ő legyen csak áldozat, nem akarom az egésznek kitenni. Már Drew-t nem tudom kímélni, mert jelen esetben ő az egyetlen, aki segíteni tud.

Mielőtt utána indultam volna, a lány felé fordultam, összehúztam a szemem és szavakat kerestem.
-          Talán jobb lenne, ha itt megvárnál. – mondom szelíden, ugyanakkor ellentmondást nem tűrve.
-          Már én is benne vagyok az egészben. Miért nem osztjátok meg velem, amit tudtok? Nem jó érzés tudatlannak lenni ebben az ügyben. Bármilyen fontos dolgot el is titkolhattok előlem. – száll szembe velem, kihúzva magát. A fekete haját eltűri az arcából.
-          Mert a te biztonságod most a fontos. Ezt miattad teszem! – sarkon fordultam, megpördültem, majd az ajtóban várakozó srác felé vettem az irányt. Hátra sem pillantottam, ebben az esetben nem érdekelnek a hülyeségek.
Belépve a dolgozószobájába kis gombócot éreztem a torkomban. Minden a srác új életére emlékeztetett. A rengeteg kinyomtatott fotó, portfóliók a polcokon és a fényképezőgépe a tokjába bújtatva. Én most arra készülök, hogy ezt tönkretegyem, elrontsam azt, amit felépített. Elszomorodtam. Sajnos nincs más választásom, meg kell hoznunk ezt az áldozatot. Leült egy székre bekapcsolta a számítógépét. Én kiszolgálva magam mellé húztam egy másikat. Helyet foglalok, igyekszem kerülni a tekintetét, a monitort bámulom.
-          Mondd el miről kellene információ. – hangja csöppet sem ideges, ezzel megnyugtatva engem.
-          Tudod Eric, akinek dolgozom, pár éve belekeveredett valamibe. Hallott egy csoportot a sikátorban, valami nemzetközi merényleten ügyködni. Említettek benne egy címet, valamint a királyi palotát. Elvileg mindegyikőjük rács mögött van, ő mégis kapott ma reggel fenyegetéseket. A fenyegetés után meg is támadtak, majd üldözőbe vették, és az óta nem láttam, sőt telefonon sem érem el. Aggódom.
-          Ezt honnan veszed? – fürkész kérdőn, ennek viszont nincs itt az ideje.
-          Mert ott voltam nála. A lényeg az, hogy tudjam, jól van. Itt jössz te a képbe. – hessegettem el magamban a kérdésében lévő számon kérő kíváncsiságot.
Egy pillanatra elgondolkozott, a fal felé bámult. Én eközben – akármennyire is szeretném – nem tudom kiverni a fejemből az iménti kérdését. Miért von kérdőre? Semmi köze hozzá, akármilyen jó barátom is. Ha meg csak megvédeni akar, akkor sem ez a legjobb megoldás rá. Csak a hangsúlyát nem tudom kiverni a fejemből, még a szemei is idegesebbek voltak az előző eseményekhez képest.
-          Emlékszem. – zökkentett ki viszonylag halk hangja a gondolatmenetből – Ez azaz ügy amiben be akartak törni a királyi palotába. Sejtésed sincs miért tehették? – megrázom a fejem – Az egyik dokumentumban van egy cím, ami elvezeti őket valamihez. Sajnos nem tudok róla sokat, államtitok. Mindössze egy maroknyi ember ismeri a titkot, és én nem vagyok közöttük.
-          Értem én. – nyelek egyet – Azt viszont nem tudom, merre lehetnek most az elrabolt sztárral.
Kissé megrázta a fejét, a gurulós székével közelebb lökte magát a billentyűzethez. A gyors kattogatás után feljött egy oldal, ami jelszót kért. A háttérben kék betűkkel az FBI feliratot lehetett olvasni.
-          Maximum három esélyünk van próbálkozni a jelszóval, nem biztos, hogy eltalálom. Feltétlenül benne vagy? – ismét bólintok, de most határozottabban. Aztán azonnal elbizonytalanodom, már nem tehetek mást.
Elkezd gépelni egy rengeteg karakterből álló szót, lopva rám pillant, végül megnyomja a belépés gombot. A monitoron megjelenik egy felirat "Helytelen a jelszava". Az alsó ajkamba haraptam, de Andrew ismét próbálkozni kezdett. Egy pillanat sem telt bele ismét belépni szándékozott. Felugrott egy üdvözlő ablak, én megnyugodtam. Egy adatbázist nyitott meg, innentől nem tudtam követni.
-          Sajnálom, de az összes ember, akit akkor Saade látott még mindig rács mögött van. Fogalmam sincs ki rabolhatta el vagy hol lehet. Biztosan egy megbízott talpnyalójuk. Sajnálom.
Elcsüggedve összehúzom magam a széken. Úgy érzem mintha kudarcot vallottam volna. A mellettem lévő feltápászkodik, kisétál az ajtón. A fáradtság váratlanul rám tört, a fejem is nehezen támasztottam. A csendben hallottam a kintieket beszélni. A srác adott Calvinanak valami innivalót, következtettem a pohárzörgést követően. Kis idő múlva visszatért, felém nyújtva egy nagy bögrét, amit elfogadtam. Az élénkítő tea illata azonnal megcsapta az orromat, valamint a kezembe rakott tányéron egy szendvicset is. Ma még nem is ettem. Hogy bírtam eddig ki?
-          Köszönöm szépen, nagyon figyelmes vagy. – mosolyogtam szomorkásan. Rajta is láttam a csalódottságot, nem tudott segíteni és fölöslegesen álltunk neki bajba keverni magunkat.
Jól esett az étel, de a tea még annál is jobban. Átmelegített, feltöltött kissé. Valami zörgést hallottam, így fülelni kezdtem. Zenélés vette kezdetét a zörej mellett, a telefonom után kaptam. El sem hittem a név, amit hatalmas betűkkel kiírt Ericé. Kalapáló szívvel és remegő lábakkal nyomtam meg a zöld gombot. Nem köszöntem, hang sem jött ki a torkomon. Mindössze egy mélyről jövő sóhajszerű nyögés hagyta el a szám.
-          Olivia, elszabadultam. Merre vagytok? – fel voltam készülve arra, hogy nem ezt mondja. Arra, hogy segítségkérően zihál, miközben elárulja, merre kereshetnénk. Még inkább megkönnyebbültem. A hangja viszont igen monoton, talán komor is.
-          Egy barátomnál, segíteni próbált nekünk. Találkozzunk az utca szélén a ház előtt.
Elmondtam merre talál bennünket, fellélegeztem. Talán most minden véget ér, ez a rémálom, csak egy rossz nap emléke lesz. Remélem így van. Felállok, kihúzom magam. Mosolyogva a velem szemben álló nyakába ugrom.
-          El sem hiszem, Drew! Megvan és ide tart. – erős szorítása biztonságérzetet nyújtott.

4 megjegyzés:

  1. Nekem speciel Eric szemszöge jobban tetszett. Kíváncsivá tettél, hogy ki az a valaki, aki elraboltatta Ericet, meg, hogy mit ajánlott fel a szabadulásáért cserébe.
    Természetesen Olivia szemszöge is izgalmas volt, hogy keresték azt a titikzatos személyt, aki bosszút akar állni, emiatt pedig az FBI oldalához is "benéztek".
    Szóval léci hozd hamar a kövit!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Jenessa!

      Eric szemszögében azért tényleg több izgalmas jelenet volt, de kinek mi. Szerintem jó választás, megsúgom nekem is az tetszett jobban.:) A kérdéseidre a következő fejezetben fény derül. Az FBI oldalán nem találtak eddig túl sokat, de nemsokára fény derül dolgokra.:) Hamarosan olvashatod a következő fejezetet.
      Köszönöm, hogy írtál nekem, sokat jelent.:)

      Törlés
  2. Szia, drága Bonie!
    Hú, hát össze kell szedne a gondolataimat. Úgy látszik az akciós műfajok kifognak rajtam, már megint annyi kérdésem van! Mindig ez történik, egyet lépek előre, kettőt vissza! :D
    Szóval nem úszta meg, elkapták. Erre azért számítani lehetett, viszont most lehet hülyének tűnök, de nekem egy kicsikét szimpatikus ez az elrabló. Ez mindenbizonnyal meg fog változni, de még nem utálom. Bár azért arra kíváncsi lennék, milyen egyességet ajánlottak neki, és ő elfogadta-e, továbbá hogyan sikerült megmenekülnie... hmmm.. mennyi tengernyi kérdés. :))
    Olivia ebbe belekeveredett, mint annak a rendje.. ráadásul csak húzza húzza maga után az embereket... szép kis kalamajka lesz itt. Viszont szerintem abba tévednek, hogy mindenki rács mögött van, hiszen Oliv apja üldöz néhány szökevényt... ejj, már nagyon kíváncsi vagyok!
    Várom a következő részt nagy-nagy szeretettel!
    Jenni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Jenni!:)

      Hát próbálkoztam eddig a lehető legkevesebbet elárulni, hogy legyen min gondolkozni, szóval ezen nem csodálkozom.:) Szimpatikus? Hm ez meglepett, de semmiképp sem vagy hülye! Talán a részletes leírás a fiatalsága és a sárm teszi.:P
      A kérdéseidre a következőkben választ kaphatsz, hogy ne kelljen sokáig törni a buksit, de lesznek azonnal újabbak.:) Szép kalamajka bizony, és ez még csak egy nap eseménye.
      Tévedés valószínűleg nincs, Eric maga sem ismerte meg az elrablóját. Olivia apja nem szökevényeket üldöz, hanem a börtönben lévő embereket ellenőrzött.
      Hamarosan olvashatod a következő részt!
      Köszönöm, hogy mindig írsz nekem.:)♥

      Törlés