11. fejezet ~ Think I'm free, but I'm not

Rendben túllendültem a problémámon, és rájöttem hogy szeretném folytatni ezt a blogot. Hiszen van egy-két olvasóm, aki itt van, és ha másért nem is értük és magamért megéri végigvinni a sztorit. Aztán meglátjuk mi lesz. Időközben arra is rájöttem, hogy a blogger szavazója nem működik valamiért, ezért picit csalódott vagyok. Szóval jelezzétek nekem, mi a véleményetek a történetről.:)

Most pedig igen, a cím alapján is itt a folytatás a következő fejezet. Hozzáfűznivalóm nincs túl sok, csak annyi, ha tetszik oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel. /És természetesen köszönöm mindenkinek aki ír/írt nekem egy hozzászólást!/

Kellemes olvasást kívánok minden látogatónak!♥

Radioactive

/Eric Saade/

A kis pihenés után este nyolckor kikeltem az ágyból. Sötét szettbe öltöztem, és a fejemre húztam egy baseballsapkát. A csukott erkélyajtóhoz sétáltam, nem léptem ki a szürkületbe, csak kilestem. Az élet csak most indul el a város számára, a turisták és a helyiek egyaránt kimozdultak a most kezdődő nyárba. Mély levegőt vettem, arra gondoltam mi lenne, ha most én is turista lennék. Nem kellene kockáztatnom a világom. Jól érezném magam, buliznék, valamint felfedezném ezt a gyönyörű helyet. Talán ezért is kértem egy kis haladékot, hogy kiélvezhessem, ami megadatott. A szomorúság és kétségbeesés úgy kerített hatalmába, mint egy hatalmas hullám. Maga alá gyűr és megfojt. Úgy éreztem mintha csak én lennék az események tudatában, egyik társam sem törődik vele. Idegességemben megragadtam a dívány egyik bézs árnyalatú díszpárnáját és földhöz vágtam. Egy ideig bámultam, végül inkább oda lépkedtem és felvettem. Körülbelül ekkor kopogtattak, a vendég szó nélkül benyitott. Igazság szerint ennek örültem, nem is szerettem volna a bejárathoz menni, sem felkiáltani, hogy szabad.
Andrew is talpig feketébe öltözött, a hátán keresztbe vetette a sporttáskát, kezében a számítógépe volt. Azonnal összeszedtem magam, elmosolyodtam, majd beljebb invitáltam. A csomagot ledobta az asztal mellé, mi pedig helyet foglaltunk a kanapén. Felnyitotta a gépe tetejét és vártuk, hogy betöltsön.

-          Nos, ez lenne itt az utca és környéke. – mutatott a képernyőn bejövő térképre, aztán a pontos címre. – Nem nagyon van mellette más épület, szóval feltételezem államilag őrzött és ezzel együtt fontos terület.

-          Lefordítva nagy a lebukásunk veszélye, igaz? – nagy levegőt vett, óvatos bólintással adott választ nekem.

-          Most csak felmérjük a terepet messziről, úgyhogy nem lehet nagy gáz. – biztatott, mert már tényleg fogalmam sincs, mit tegyek. Őszintén örülök, hogy Olivia idehozta az ügynököt.

-          Van valami terved, ha letelik az egy hét? Megszerezzük és? Esetleg csapdát állítunk azoknak a szemeteknek, rájuk hívjuk a rendőröket? Nekem csak ez az egy ötletem van. – vezettem körbe a szemem a szobán.

-          Ez pont elég szerintem. – vert hátba Drew. Az egykedvű hangulatom felváltotta az izgalom, mert a srác a táskában kezdett matatni.

Szépen lassan kipakolt a kis dohányzóasztalra két pisztolyt, két sötétben is látó távcsövet. Elmagyarázta hogyan kell őket pontosan használni, tényleg bonyolultabb, mint azokban a sorozatokban és filmekben, de én már voltam lőni. Csak a távcső pontos beállításait kellett megmutatnia. Eltettem sajátjaim egy kis hátizsákba, ahogy azt az újdonsült haverom is tette. Megint kopogtattak, tisztában voltam valamelyik lány érkezésével. Kinyitottam a bejáratot, Olivia és Calvina lépett be rajta. Remek mindkettőjüket egyszerre nehezebb lesz lerázni.

-          Kerestük Andrew-t, látom itt van. – állapította meg Landry a nyilvánvalót. Miért most jöttek át?

-          Mit csináltok? – nézett körül Oliv összehúzott szemöldökkel, a volt FBI tag lecsukta a laptopot és felegyenesedett.

-          Semmit, elmegyünk körülszaglászni a címhez, ahogy ígértük Alisnek. – hangzott a válasz a másik srác szájából. Én csak helyeslőn bólintgattam.

-          Mi is megyünk.

-          Nem, mi megyünk csak! – jelentettem ki határozottan. Nem azért, mert nem bíztam bennük, hanem ketten egyszerűbb. Gyorsabb mintha mind mennénk és kevésbé nagyobb a lebukás veszélye. Erre Drew bólogatott egyetértőn.

-          De… - döbbent meg a munkatársam és haragosan kémlelt.

-          Nem Oliv. – győzködte a barátja is – Most nem csinálunk semmi mást, csak megfigyelünk, gyorsnak kell lennünk. Oké?

Nehezen, de belenyugodtak a döntésünkbe.  Valószínűleg azért szerettek volna jönni, hogy segítsenek, ha már benne vannak az egészben.

-          Mit csináljak egész este itt tétlenül? – biggyesztette le a száját Olivia.

-          Én beszélgetek a rokonsággal telefonon vagy interneten. – adott tippet Landry és már el is tűnt, visszament a szobájába. Ezzel őt már nem láttam.  A másik lány mosolyogva figyelt utána, majd visszapillantott ránk. Talán ő is ötletet kapott. Bevallom nekem is több kedvem lenne ehhez. Esetleg a rajongóimmal kommunikálni.

-          Mikor indultok? – nézett ki a szürkületből átfordult sötét égre.

-          Most. – válaszolta halkan Andrew, szinte egyszerre kaptuk fel a zsákjaink. Rápillantottam a karórámra, mindeközben kifelé indultunk.

-          Elleszel? – érdeklődtem visszafordulva egy pillanatra a folyosón a haverom társaságában.

-          Persze. Sok sikert! – kiáltott utánunk a lány.

Leérve a hotel elé, megcéloztuk a parkolót. A lámpaoszlopok nyújtotta fényben a fekete terepjáró még szebbnek és újabbnak hatott. A társam elfoglalta helyét a kormány mögött, pár pillanattal később felbőgött a motor.  Most biztosan örült, hogy vezethette. Kikanyarodtunk a szállásunk telkéről a főútra. A kezemben a számítógéppel figyeltem merre kell menünk a Waller Street 84. felé. Utunk félig csendben telt, de én megtörtem azt.

-          Szerinted is nagy marhaságot csináltam, igaz? Ilyenbe beleegyezni. – rekedtes volt a hangom és aggódtam a válasz miatt. Túl nagy szám van állandóan, nem ártana néha visszavennem. Megbántam azonnal ezt az érzelgős hangnemet.

-          Igen, valóban. – összeráncoltam a homlokom és végre felé pillantottam – De nem megoldhatatlan a problémád. Már itt vagyunk, hogy segítsünk. Ha meg van a cucc, hívjuk a rendőröket. Másik variáció, ha nem tudjuk megszerezni, akkor azt mondjuk megvan és akkor is hívjuk a rendőrséget. Felőlem még az FBI-t is. – bólintgattam pár kisebbet.

-          Tartok attól, hogy sokan vannak még. Egyet börtönbe juttattam pár éve, és most hopp itt a másik. – ellazítottam az arcom, mert kiderült számomra egy csepp bunkóságot sem sugároz Andrew.

-          Sajnos erre nem tudok biztos megoldást. Maximum legközelebb előbb szólsz a zsaruknak. – valamilyen szinten igaza van, viszont most is fenyegetést kaptam. Franc se tudja mi a jó ilyen esetben. És abban még inkább biztos vagyok, hogy ők sem tudnák.

Innen elcsendesedtünk ismét, a komoly feladat miatt. Nehéz volt a városban este egy olyan utcát találni, ahol se autó, se ember nincs. Nem szabad kockáztatni, hogy bárki is megláthasson bennünket. Pár utcával messzebb álltunk meg. A vezető behúzta a kéziféket, majd kiszállt. Követtem a példáját, a táskát a vállamra dobtam. Az idő kellemes volt, messziről hallatszott a bárokból szűrődő zene. Az ég sötéten szállt a földre, a csillagok millió szám világítottak. Az épületek mentén elindulva gyors léptekben siettünk a célunk felé. A telefonjainkon néztük a térképen az utat tovább. Az utolsó emeletes ház mögül lestünk ki, hatalmas felhajtó volt az épületnél a kerítés mögött. Valami parkoló féle lehetett. Jelenleg nem sok kocsi állt rajta, de azok igen drágák voltak. A ház nem volt emeletes, sőt túl nagynak sem mondanám, inkább egy cég kisebb raktárszerű épülete lehetne. Ugyanakkor fejlettebbnek tűnt. Egyfajta régimódi irodaháznak nézném. Öltönyös őrök járkáltak fel-alá, és mintha messziről kamerákat is láttam volna. Hang nélkül jelezte a társam, hogy menjünk fel a nyolcemeletes tetejére. Elindultunk a kapu felé, becsöngettünk egy lakás kaputelefonján, ahol nagy szerencsénkre beengedtek, anélkül, hogy megkérdezték volna kik is vagyunk. A lifthez siettünk és az ingatlan tetejéig meg sem álltunk. Egy kis csapóajtón keresztül kijutottunk a tetőre. A jobb széléhez siettünk, ahonnan rálátunk az előbbi szakaszra. Az ablakokon nem láttunk tisztán át, bár messze is voltunk. Mivel bent égett a villany, mozgást láttunk belülről. Követtem Drew példáját, aki közben előszedte a messzelátóját. Figyeltem mit, hogyan állít be és magam is úgy tettem. Lassan a szememhez emeltem és belekukucskáltam. Élesen magam előtt érzékeltem mindent, hasznos kis ketyere. Hol volt ez, amikor tizenhat évesen a lányokat szerettem volna megfigyelni?

-          Miért ilyen sok az őr? Ezen az oldalon nincs is bejárat.  – kémlelte a távolt a mellettem guggoló.

-          Várj csak! Ott van egy kis hátsó ajtó. Az valami vészkijárat szerű lehet. – mutattam hirtelen egy pontra, ahol észrevettem, azonnal oda vezette a műszerét.

-          Igazad van. – bólintott, egy pillanattal később elővett egy kis jegyzettömböt és leírta magának az őrök számát ennél az ajtónál.

Eltette a kis felszerelést, aztán ismét állítgatta a távcsövét. Megint próbáltam ugyanazt tenni, mint ő. Sikeresen tudom már kezelni a messzelátót. Most hőérzékelésre lett állítva, s még így messziről is remekül működött. Láthattuk, nincsenek sokan az épületben, de azok az emberek mind szorgosan dolgoznak odabenn.

-          Vajon mit csinálhatnak? – kérdezem elég halkan, miközben elvettem a szememtől.

-          Fogalmam sincs, de utánanézünk. – azonnal kaptam egy választ, de mással folytatta – Menjünk, nézzük meg a dolgok állásását a másik irányból.

Bólintottam, felegyenesedtem, ezután visszatértünk a kis csapóajtón a legfelső emeletre, ahonnan a lift levitt bennünket. Kisurrantunk az ajtón, elindultunk az épület túloldala felé. Nehéz volt odáig eljutni.  Az egyik pillanatban hangos nevetgélést hallottunk magunk előtt és a kanyarban egyre nőttek az árnyékok. Már azt hittem lebukunk, aztán elbújtunk az út mentén egy ház lépcsője mögé. Az épülethez nem mehettünk közelebb. Szerencsénkre annyira részegek voltak, hogy nem vettek észre bennünket. Ezt még párszor el kellett játszanunk, míg  oda nem értünk. A másik oldalon megálltunk egy hatalmas fa mögött, ami kitakart bennünket.
A kerítés hatalmas kapuban nyílt ki, autók elől egyáltalán nem álltak. A főbejáratnál több őr járkált, de mégsem hemzsegtek. Volt emellett valami riasztó is, de nem úgy tűnt mintha most be lenne kapcsolva. Ezeket is mid feljegyezte magának a volt FBI ügynök.

-          Óvatosan menjünk vissza az autóhoz. A szállodából megnézzük mi ez az egész épület. És mi szerepe van. – magyarázta suttogva Andrew, én egyetértettem vele.

/Olivia Hastings/

Visszatértem a szobám rejtekébe, becsuktam magam mögött az ajtót és nekidőltem. Párszor mélyet lélegeztem, a hatalmas levegők jól estek a tüdőmnek. Mielőtt elmentem nyitva hagytam az erkélyem ajtaját. Ezért nem volt állott az idő bent. A fuvallat a fehér függönyt vitte táncba. Arra gondoltam Calvina most a biztosan a családjával beszél. Jól teszi. Én azonban nem szerettem volna, már nem mertem beszélgetni velük, mert túlzottan bűntudatom lenne. Mégis mennyire szeretnék. Annyira egyedül éreztem magam. Rezgést hallottam az ágyról, a mobilom sms-t jelzett. Felugrottam a puha takaróra és megnyitottam az üzenetet.

Drága Olivia, nem szeretnélek a pihenésed alatt a munkával nyaggatni, de nem találok egy fontos szerződést. Tomas

Elmosolyodtam, majd rányomtam a gombra, hogy hívhassam. Azonnal felvette, és köszöntöttük egymást.

-          Szóval az összes szerződés a szekrényben van? – kérdezte, hogy ne húzza az időmet, bár most egyáltalán nem zavart.

-          Igen, kivéve azok, amik még aláírásra várnak, azok a legfelső fiókomban vannak. – segítettem ki főnököm mosolyogva.

-          Mire mennék nélküled. – elpirultam, örülök, hogy jól végzem a munkám és ezt Tomas is látja – Amúgy együtt vagytok valahol Eric-kel?

Ezt nem kellett volna kérdeznie, mert ismét előjött az idegességem miattuk. Sőt még mindig mérges voltam rá, hogy ennyire belerángatott mindenkit. Persze mi jöttünk, de akkor is. Utálom ezt a helyzetet, már legszívesebben rég adtam volna neki egy jobbost.

-          Hát az igazság az, hogy még most sem bírom elviselni. Nem lettünk jóban. Hiába mondtad nekem azokat, nem sikerült meggyőznie. – horkantam fel, az ágyon ülésbe vágtam magam.

-          Sajnálom, pedig hidd el normális. – na, ezt nehéz elképzelni. Az igaz, vannak olyan pillanatai, de attól még nem olyan.

-          Még én mennyire.  Tom leteszem, mert ez neked távolsági hívás, nem vagyok az országban. Üdvözlöm a lányokat. – már le is tettem. Szívesen beszélgettem volna vele, de ez a téma pont nem érdekelt.

Becsuktam a nyitva lévő ajtót, közben megcsapott a hűvös szellő. A hold kifli alakban pompázott, elbűvölve figyeltem, végül azonban megfordultam. Felmásztam az ágyra és elővettem a harmadikban szerzett kis könyvemet Stockholmról. Már vagy ezredszerre olvastam, mikor elnyomhatott az álom.