8. fejezet ~ Time is tight

Elnézéseteket kérem, hogy ismét megvárattalak kissé titeket. Ennek ellenére most végre meghoztam a következő fejezetet. A szereplők által választott út kezd nehezedni, ők pedig kezdenek egyre feszültebbé válni. Elég is lesz az árulkodásból. Olvassátok el, pipáljatok és írjatok /akármilyen/ véleményt nekem!:) Az előző hozzászólásokra válaszoltam már, köszönöm szépen azoknak, akik írtak.

Kellemes felfedezést!

In Distress

Olyannyira kezdett verni a szívem, mint még soha, a verejték elborított. Majdnem felkiáltottam egy "Mit művelsz?"-et, de eszembe jutott a másik helységben az őr. Csendben kellett maradnunk, hogy megmentsük a még menthetőt. Calvina az ujjait tördelve, idegbetegen fordult felém. Remegő kezekkel odasiettem a sarokhoz és kinéztem. Mivel mozgó kamerákat pillantottam meg nem volt olyan súlyos a helyzet. A srác futkosva egyik oldalról a másikra kerülte ki a képet. A fejemhez emeltem a kezem kínomban, de szerencsére kissé megnyugodtam. Ekkor Landry is nekieredt Saade bátorító kézmozdulata után. Miért bohóckodnak? Már szinte nevetnem kellett rajtuk. Aztán a következő pillanatban a látóhatárban megjelent Andrew, jelezve, elintézte a kamerákat. Odaérve mellém, figyelte min kezdek iszonyatosan, ugyanakkor halkan nevetni. A két ember ide-oda szédelgett a folyosón. Rögtön próbálta elfojtani a röhögést kevés sikerrel. A fekete hajú lány még közel volt, így meghallott bennünket. Gyorsan visszafordult, és csóválni kezdte a fejét, óvatosan mosolygott saját magukon. A pökhendi ötletgazda később kapcsolt, megállt a futásban a közlekedő közepén, pislogva figyelt minket.

-          Mi az ördög olyan vicces szerintetek? – túrt a sötét hajába, értetlenül pislogott, aztán szerintem leesett neki.

-          Tudod sikerült hatástalanítanom a palota portáján egy órára a kamerákat egy különleges trükkel. Nem fog nekik feltűnni, de sietnünk kell. – avatott be mindannyiunkat Drew.

-          És Olivia hagytál minket itt hülyét csinálni magunkból? – kérdezett vissza a sztár.

-          Ezek szerint. Jó volt kiröhögni. – vigyorogtam önelégülten – Most azonban akkor siessünk, mindössze egy óránk van.

-          Óvatosnak kell lennünk, nehogy valakivel összefussunk. – pillantott körbe az olasz.

Mindannyian elindultunk ismét előre, Saade még haragosan fújt egyet. Idő hiányában biztosan lenyelte azokat a szép szavakat, amiket ki akart mondani. Az utunk során kanyarodtunk egyet, bátran lépdeltünk. Magunk előtt megpillantottunk egy hosszúra nyúló aulát, rengeteg ajtóval, néhol cserepes növényekkel és kis mahagóni asztalokon régi, antik vázákat. A következő dologtól az ereimben megfagyott a vér, megmerevedtem. Fütyülés hallatszott mögülünk. A lehető legcsendesebben hátrakaptam csak a fejem, szinte egyszerre a többiekkel. A gyönyörű helység folytatódott abban az irányban is. Egy másik biztonsági embert pillantottam meg, nekünk háttal lépdelt, még nem vett észre bennünket. Visszaosontunk a kanyaron túl, ismét a falnak simulva. Suttogva, majdnem némán beszéltünk.

-          Most mi legyen? Ezen a folyóson kell lennie annak, amit keresünk. Akkor is, ha nem tudjuk mi az. – húzta le Landry a napszemüveget, utánoztuk a mozdulatát. Én megrándítottam a vállam, fogalmam sincs, mit lehetne tenni.

-          Valahogy el kell terelni a figyelmét és elérni, hogy elmenjen innen, mielőtt megtalálna minket. – vette át a szót Saade, egy laza mozdulattal zsebre vágta a szemüveget. Az őr közben visszafordulhatott, mert egyre hangosabban hallottam a fütyörészését.

Andrew hirtelen mozdulata meglepett, elindult egy ajtó felé, óvatosan benyitott. Egy kis helység volt, amolyan raktárszerű. Csodálkoztam, hogy nincs bezárva.

-          Ide el tudtok rejtőzni, amíg erre elcsalom az őrszemet. – arra fele biccentett a fejével. Már csak abban reménykedtem, véletlenül sem néz majd oda be.

Bólintottunk, beléptünk a helyiségbe, ám az ajtót még nem csuktuk be. Drew körülnézett, talált egy kevésbé értékes vázát vagy talán egy kevésbé szépet, meglökte a kezével. Az hatalmas csörömpöléssel darabjaira hullott a földön. Rossz volt ránézni a drága szilánkokra. A következő pillanatban elkiáltotta magát.

-          Fussunk a másik szárny felé haver! – ezzel futva megindult hozzánk, halkan becsukta az ajtót. Szűken voltunk, de elfértünk.

Elő is állt az elterelő hadműveletünk, mind elismerően néztünk rá. Aztán nekiálltunk imádkozni, nehogy itt keressenek először. Végül is két gyerekre próbáltuk terelni a gyanút. Hallottuk, ahogy a biztonsági őr elszalad az ajtó előtt.

-          Ki tette ezt? Jöjjön vissza! – mély hangja visszhangzott a csendes folyosón. Egyre távolabbról jött a futásának zaja.

A volt ügynök kilesett, megragadta a kezemet és húzni kezdett. A többieknek intettem, kövessenek bennünket. Rohanni kezdtünk, azonban a kezem még mindig Andrew-éval fonódott össze. Ez, ha nyugalmat nem is, de hatalmas biztonságérzetet adott nekem. Benne feltételek nélkül bízom.
Visszasiettünk az előbb elhagyott helyünkre. Óvatosan benyitottam az első helységbe. Nagyon reménykedtem, egyikben sem lelünk mást. Mögöttem a két srác benézett, nem volt semmi érdekes leszámítva még több csicsás bútort. Székeket és egy asztalt, valamint hatalmas lila függönyöket az ablaknál. Azonnal becsuktuk és ezzel jöhetett a következő. Abban annyi volt a különbség, hogy egy hatalmas kanapé is bekerült az ízlésesen tapétázott fal mellé. A soron következőn már be sem nyitottunk, mert hangokat hallottunk mögüle. Kissé ijedten, reménykedve, nem figyeltek fel ránk, inkább folytattuk egyel arrébb. Andrew rápillantott a karórájára, összeszorította az ajkát és tátogva figyelmeztetett bennünket, már csak negyven percünk van. Bekukkantottunk, ez valamivel nagyobb szoba, mint a többi. Egy nagy tárgyalóasztal volt benne, hatalmas, valószínűleg puha főnöki székkel. Előtte öt hasonlóan kényelmes ülőhely félkörbe volt állítva. A főnöki szék mögött a falon hatalmas festett műalkotás díszelgett. A függönyök körülötte teljesen ugyanolyanok voltak, mint az előzőekben csak be voltak húzva. Így az egész szobára félhomály borult. Az ajkamba haraptam, ennek kell lennie, itt megtalálhatjuk. Ebben a pillanatban gyors léptek és mormogás ütötte meg a fülem. Mivel a srácok előttem álltak belöktem őket a szobába, Calvina csuklóját megragadva húztam be.

-          Nem hiszem el, idióta kölykök. – csörömpölést hallottam, valószínűleg a vázát nézegette az ember.

Lassan behajtottam az ajtót, végül lehúzva a kilincset a lehető legcsendesebben becsuktam magunk után. A művelet végrehajtásával hatalmas sóhaj hagyta el a számat. A szívverésem kezdett helyreállni, az iménti kis akciónk után. Bentről még hatalmasabbnak tűnt a terem.

-          Mondhatom ez remek! Most beszorultunk ide. Nem fogjuk tudni megtalálni. – pufogott csendesen a híresség. Legszívesebben már betömtem volna a száját valamivel. Meg fogjuk oldani, de ha nyavalyog, csak minket idegesít.

-          Nyugi Saade, talán nem is kell innen elmenni. Ez egy tárgyaló lehet, és a többi szobában nem volt besötétítve sem. – magyarázta az ablak felé mutogatva az ügynököm.

-          És vajon miért sötétítenék be a tárgyalót? Biztosan valami titkos dolog miatt. – üzente szájbarágón a fekete hajú lány az énekes felé.

-          Jó, akkor lássuk miből élünk. Álljunk neki keresgélni. – hárított Saade, mert mindenki neki támadt. Nem mondom, hogy nem érdemelte meg.

Őszintén nagyon remélem, ez a hely az, ahol megtaláljuk azt a címet. Drew kutatni kezdett a polcon és a vázák között. Calvina a kapcsolókat tanulmányozta, Eric pedig a hatalmas asztal fiókjait nézegette. Én is indultam volna valamerre, hasznossá akartam tenni magam, ekkor a zsebem rezegni kezdett. Idegesen előkaptam a mobilom, a képernyőjére néztem. Basszus ezt nem hiszem el, ha kinyomom, rájön, valami nincs rendben. Tudja, hogy neki mindig felveszem a telefont, általában szeretem, ha hív, megnyugvást ad. De most. Bűntudatom van, édesapám a jófiúk oldalán dolgozik, én pedig pont azaz oldal ellen tevékenykedem. A többiek felkapták a fejüket, rosszallóan néztek rám, ideges voltam. Két tűz közé szorulva gyorsan kellett gondolkoznom.

-          Muszáj felvennem! – mondtam határozottan, majd a fogad gombra léptem.

Eric feszülten a hajába túrt, az olasz lány furán nézett rám, de engem nem érdekelt. Egyedül a volt ügynök folytatta a munkát "megjegyzés" nélkül, én hátat fordítottam.

-          Szia, hercegnőm! Hogy vagy? – érdeklődött kedvesen édesapám.

-          Szia. Én nagyon jól vagyok, csak éppen dolgozom. Inkább mondd, veled mi van. – siettem, mert nem szeretnék sok időt pazarolni, ugyanakkor feltűnően idegesnek sem szeretnék látszani. Erre nagyon kell összpontosítanom.

-          Holnapután megint elutazom, kicsim. Nagyon sokat dolgozol, mi lenne, ha kivennél pár nap szabadnapot? – persze hogy velem foglalkozik. Ez annyira jellemző rá. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett és pillanatról pillanatra nőtt.

-          Mi? Vigyázz magadra! – figyelmeztettem, közben az ajkamba haraptam. Saade intett, mi lenne, ha leraknám és segítenék. Mérgesen leintettem.

-          Komolyan vegyél ki egy szabadnapot kicsim, túlhajtod magad. –annyira rosszul esett, hazudtam neki. Már fojtogatott a sírás, a könnyek gyűlni kezdtek a szememben.

-          Majd meglátom, mit tehetek. – elcsuklott a hangom, próbáltam magam tartani – Tényleg megyek, Saade nem örülne, ha valamit későn csinálnék meg. – hangsúlyoztam ki a szavakat a szóban forgó személynek címezve.

Kinyomtam, ennyire felszínes beszélgetésem még nem volt vele. Miért pont most hívott? Ritkán tudok vele beszélni az FBI küldetései miatt, bármikor megejthette volna ezt a telefont. A fenébe is. Eddig nem is gondoltam rá, hogy elárulhatom őt.

-          Srácok ez a fiók be van zárva! – felfigyeltem, gyorsan letöröltem a ki nem folyt könnyet, visszacsúsztattam a zsebembe a készüléket.

Eric rángatta a fiókot, odasiettem a többiekkel együtt. Volt is rajta egy aranyfoglalatú kulcslyuk.

-          Valahogy biztosan ki lehet nyitni. Annyi kis trükk van rá. – magyaráztam, hátha valakinek van valami ötlete.

Andrew felegyenesedett a guggoló helyzetéből, körülnézett hátha talál egy hasznos eszközt. Hunyorítva nézett maga mögött körbe, Landry a hajában turkált.

-          Nekem van hullámcsatom. A filmekben be szokott jönni. – mosolygott óvatosan, az énekes elvette tőle.

-          Várjatok! Szerintem arra nem lesz szükségünk. – simított végig a falon Andrew a kép szélénél. Most, hogy jobban megnéztem egy alig látható kis mélyedés volt a képkeret pereménél. Csak legyen ott az a fontos cím. Már nincs sok időnk és ki is kell valahogy jutnunk innen.

Mind odagyűltünk a kép széléhez, a srác visszaadta Calvina hajcsatját. Félretolta a hatalmas festményt, ugyanúgy le volt mázolva mögötte a fal. Az ügynök megpróbált halkan kopogtatni a burkolaton. Egy apró koppintás elégnek is tűnt.

-          Ez üreges, tehát van mögötte valami. – szólt komoly arccal.

-          Ilyen egyszerű helyre tették volna? – csúszott feljebb a szemöldököm, és kerestem a fal és a nyílás közötti rést.

-          Miért a zárt fiók mennyivel lett volna jobb? – vigyorgott Landry. Ott a pont.

Megtaláltam, amit kerestem, a falat is arrébb lehetett csúsztatni. Elhúzva mögötte egy széfet pillantottunk meg.

-          Mennyi időnk maradt? – nézett kérdőn Saade, szemügyre vette a páncélszekrényt.

-          Mindösszesen tíz perc. – ráncolta a homlokát a másik srác.

Mi lányok ijedten összenéztünk, a testemet elöntötte az adrenalin. A szívem a torkomban dobogott, féltem a lebukástól. Vagy csak attól, hogy apámnak csalódást okozom.

-          Valami dátumnak kell lennie, hisz négy számjegyet kér. – tippelt Eric – Legyen az idei.

Bepötyögte, megnyomta a tovább gombot. A széf pityegett, tehát a kód hibás volt. Valami fontos dátumnak kell lennie.

-          Szerintem a svéd államalapítás lehet. – gyorsan bepötyögtem, de az sem felelt meg. Ez egy lehetetlen küldetés. Annyi kombináció és lehetőség van. Az idő meg csak rohan, nem tudjuk megállítani.

-          Akkor szerintem a palota épülésének az ideje? – kérdezte az olasz – Segítsetek nem emlékszem.

Csettintgetni kezdett az ujjaival, Drew időben kapcsolt és bepötyögte az évet. Egy kattanást hallottunk, az ajtó felé fordultam, de rá kellett jönnöm, hogy a széf nyílt ki. Hatalmas kő esett le mindannyiunk szívéről. A feszültség enyhült, bár az idő szorított. Azonnal kivettük a tartalmat, egy köteg papír volt benne. Egy titoktartási szerződés, pár nyilatkozat és a legalján egy boríték. Eric a kezébe vette, kibontotta és a félbetűrt papírt is szétnyitotta. Úgy tűnik a szerencse mellénk szegült, ugyanis megtaláltuk a címet. Remélhetőleg ez az.

USA, San Francisco, Waller Street 84.

Mindösszesen ennyi állt a papíron. Elkezdett kattogni az agyam, ez Amerika. Te jó ég, most azt akarják, hogy egy másik kontinensre is átmenjünk. Természetesen mindig is el szerettem volna oda jutni, de nem ilyen kereteken keresztül. Akkor ez valóban komoly dolog lehet, másképp nem ott lenne elrejtve, amit keresünk. A dolog kezdett eldurvulni.

-          Fényképezd le, és menjünk innen! Négy és fél percünk van. – figyelmeztetett minket Drew.

Mondjuk ez egy remek ötlet, így nem kell elvinnünk, és ha el tudunk úgy tűnni, hogy nem vesznek észre, megúszhatjuk az egészet. Nem fogják tudni sem, hogy itt jártunk egyáltalán. Jó hír, hogy nem raboltunk, de a betörés már a számlánkra van írva.
Az összes papírt visszahelyeztük a páncélszekrénybe, úgy ahogy volt. Becsuktuk, visszacsúsztattuk a faldarabot és a képet. Körülbelül maradt két percünk köddé válni. A félelem elöntött, Eric már az ajtónál hallgatózott.

-          Itt köröz az őr! – emelte a fejéhez a kezét. A szeméből neki is félelem, de ugyanakkor elszántság is tükröződött.

-          Akkor menjünk hátul. – vigyorgott a volt FBI ügynök, miközben kinyitotta az ablakot.

A lehető legnagyobb sebességgel arra vettük az irányt. Calvina mászott át először, meg voltam rémülve. Ilyet még nem csináltunk és azért magas volt az a fal. Összesen másfél perccel pedig az idegeink is nehezítették a mozgást, úgy remegtünk, mint egy levél a vihar verte ágon. Az olasz társunknak hamar sikerült teljesítenie a kihívást, valóban meglepett. Én lettem volna a következő.

-          Ezt nem. Nem merem. – akadékoskodtam lenézve a sötétzöld fűre.

-          Dehogynem. – mormogta Saade.

-          Inkább menj. – utasította az ügynök – Utánad megyünk mi is.

Elindult lefelé, közben a régi barátom megfogta a kezem, így át tudtam mászni az ablakkereten.

-          Sikerülni fog ez, Oliv! Ha az a sztárocska megcsinálta, neked is menni fog. – kacsintott felém.

Az adrenalin szintem ismét a tetőponton volt. Leereszkedtem a falon, a lábammal szilárd mélyedést kerestem. Mászás közben tudatosult bennem, körbe sem néztünk mielőtt elindultunk. Mi van, ha valaki észrevett? Andrewtól nem tudtam megkérdezni, mert ő is nekiállt utánam mászni. Hirtelen két kezet éreztem meg a derekamon, Saade segített lejönni. Megnyugvás járt át, amikor szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Alig volt időm kifújni magam, azonnal rohanni kezdtünk a kerítés mentén kifelé. Ekkor tűnt csak fel, már kezdett sötétedni, a délután lassan estébe csapott át. A szürkületben nem igazán lehetett bennünket észlelni.

-          Gyertek, kissé hátrébb parkoltam az autóval. – lihegett a srác, közben lassított a tempón.

-          Ha ezt megússzuk, akkor nagyon királyok vagyunk. Főleg te Andrew. – vigyorgott Calvina – Őszintén kezdem élvezni, úgy érzem magam, mint egy filmben.

Halványan elmosolyodtam, ekkor megálltunk a kocsinál. Levettük a hülye sapkákat, szemüvegeket, és az idióta táskákat, valamint a fényképezőgépeket. Mindet beledobáltuk a hátsó ülésen lévő sporttáskába. A slusszkulcs kinyitotta a csomagtartót.

-          Mindent elhoztam, amire szükségünk lehet. – mondta komolyan Evans, közben elővette a számítógépét. Közben benéztem az autó hátuljába.

-          Fegyverek?! Arról nem volt szó, hogy mi bárkit is bántsunk! – tértem ki teljesen a hitemből.