15. fejezet ~ Közeledés

Gondoltam mindenképpen valamikor nyaralás előtt publikálok, és mivel hétfőn indulok, ezért most érkezik a következő fejezet. És még időben is vagyok. Remek.:) Az előző kommentjeire válaszoltam, köszönöm szépen, már kettő volt!:) Írjatok, nekem nagyon fontos visszajelzés tőletek. Pipáljatok a részek alatt, iratkozzatok fel rendszeres olvasónak, ha van kedvetek.

Ez egy igazán lényeges rész, picit más irányba tereli a történetet, de remélem azért tetszeni fog nektek. És meg is osztjátok velem. Nem húzom az időt, fedezzétek fel a sorokat.

Kellemes olvasást!

That Love

 A taxiban, amit az út szélén fogtunk, csend honolt. A sötétben mindketten a hátsó ülésen bámultunk kifelé, a lehúzott ablakon keresztül. Bulizók hadát láttuk mindenfelé az utcákon. Ha nem vettek volna üldözőbe, mi is együtt lennénk és eltölthetnénk egy kellemes estét. A sofőr próbált kezdeményezni beszélgetést, de hamar fel kellett adnia, mert nem foglalkoztunk vele. Nem sokkal később a hotel elé gördültünk be. Mindketten számítottunk rá, hogy ott keresnének először. Megmondtuk a sofőrnek, várjon meg bennünket. Körül kellett néznünk. A szobám pont a parkoló felé nézett, simán ráismertem melyik az. Égett a villany. Először az volt a terv, körbenézünk bent is. Most azonban az énekes elé tettem a kezem, ő a mellkasával annak ütközött. Nem néztem rá, az ablakot bámultam, ami előtt árnyak is elsuhantak.

-          Itt vannak a szobámban. – közöltem összehúzott szemekkel, keserű hangon.

-          Úgy nézem a többi szobában is fel van kapcsolva a lámpa, és nem hinném, hogy Drew-ék lennének itt. – kémlelt az épületen felfelé, majd elemezte a helyzetet.

-          Nem kéne bemennünk, fogalmunk sincs, mit akarnak. – csak most engedtem le a kezem.

-          Kell a telefon! – erősködött, természetesen tudom, de nem kellene butaságot csinálni.

-          Legyen az, hogy holnap visszajövünk.

-          Legyen. – láttam az arcán, van valami a fejében. Esetleg egy terv.

Megfogta a kezem és visszahúzott a taxihoz. Beszálltunk, Eric utasította a vezetőt, vigyen minket egy másik szállodába. Egy utcával arrébb álltunk meg legközelebb, kifizettük a jóembert, akinek volt hozzánk türelme. Besétáltunk a recepción, kivettünk egy szobát estére. Akármennyire is szeretnék, nem fogok tudni aludni, mikor tudatában vagyok az elmúlt pár órában történt eseményeknek. Felmentünk a lifttel, aztán szinte betörtünk az ajtón. Nem néztünk körül, bár biztosan szép lehetett. Leültem a kanapéra, a sajgó lábamról lehúztam a magassarkút.

-          Nem kéne bulizni járnunk. – makogtam, mire a velem szemben álló elvigyorogta magát. Én csak megforgattam a szemem.

-          Azonnal felhívom a többieket. – helyeslően bólintottam. Már nem lehet tovább várni, így is félek, hogy valami bajuk eshetett.

Felemelte a szoba vezetékes telefonjának kagylóját, bepötyögte a számot, végül csak várnia kellett. Ez egy végtelen percnek tűnt. Már szinte le akarta tenni, mikor megreccsent valami, végül beleszólt az ügynök.

-          Ki az? – érdeklődött bizalmatlanul, közelebb mentem a telefonálóhoz, hogy mindent hallhassak.

-          Eric vagyok. Mi van veletek? A hotelben voltak azok a gorillák. – szerintem mindent egy mondatba szeretett volna tömöríteni, de nem sikerült neki.

-          Jól vagyunk, elhúztunk az autóval, egy darabig követtek, aztán feladták. Gondoltam, hogy a hotelhez rohannak azok a szemetek. Ezért mi egy másikba mentünk.

-          Ezt már mi is megtettük, kifizettem, szóval itt maradunk. – válaszolta a popsztár.

-          Miért vezetékesen hívsz? – juthatott a vonal másik végén lévő eszébe. Ez az én hibám volt.

-          Az enyém tönkrement, Oliv meg a szobájában hagyta. Igazából azért mentünk volna vissza, de akkor láttuk őket a parkolóból. És a fenébe is, így Jame-t sem tudjuk felhívni, hogy állítsa le ezeket a droidokat. Nem kereshetem egy hotel vezetékeséről.

-          Higgadj már le! – utasította, én pedig csak helyeseltem – Holnap odamegyünk, addig úgysem tehetünk mást.

-          Rendben. Holnap hétkor a szálloda előtt. – letette, azaz inkább lecsapta a telefont idegességében.

Visszaültem a kanapéra, mély levegőt vettem. Saade levett két poharat a polcról, automatikusan a hűtőhöz nyúlt, amiben behűtött italt talált. Fogalmam sincs mi lehetett az, csak hallottam, amint bugyogva kitölti az üveg tartalmát. Mindkét kezében egy pohárral tért vissza, majd az egyiket elém, a másikat maga elé helyezte a kis szekrényre. Nem mondtam semmit, csak óvatos mosolyra húztam a számat, de már nem akartam inni. Belekortyolt, fintorogva nyelte le a tartalmat.

-          Köszönöm, de nem kérem. – kicsit eltoltam, ő bólintott, de nem bírta ki megjegyzés nélkül.

-          Pedig megnyugtat. – elnevettem magam, kételkedve néztem rá.

-          Engem esetleg egy kis pilates nyugtatna meg. – felhúzza a szemöldökét, érdeklődve pillant felém – Biztosan van valami, ami ezen kívül megnyugtathat téged is. – elmerül a gondolataiban, miközben elhúzom előle a másik italt, nehogy megigya.

-          Régen a fociban találtam meg ezt, imádtam, azzal tudtam lehiggadni. Mára már a barátaimmal szeretek lenni és mindent elmondani nekik. – az elmém hirtelen megtelt gondolatokkal, nem hagyott egy percre sem nyugodni. Elcsöndesülve figyeltem, az énekes azonban várt valami visszajelzést. Nem bírtam tovább.

-          Van valami, amit nekik sem mondtál el. – komolyabbá váltak vonásai – Tomas említett nekem valamit, amikor a szabadság miatt bementem hozzá az irodába. – összeráncolta a szemöldökét, feljebb ült a kanapén, a támlába kapaszkodott a vállam mellett – Azt mondta, nagydolog, hogy nekem elmesélted a történeted. Szerinte nagyon megbízol bennem, mert neki is mindössze nagy vonalakban említetted. A barátaidnak meg egyáltalán. Nem teljesen értek vele egyet, mert muszáj volt elmondanod nekem, mivel láttam az üzenetet.

-          Az csak egy dolog, hogy láttad az sms-t. – szünetet tartott, elgondolkozott kibökheti-e azt, amit szeretne – Hinned kell neki, abban mindenképp, hogy fontos vagy nekem. Akármennyire is ellenszenves voltál, annyira közel kerültél hozzám. Kötekedés, cukkolás, veszekedés ellenére. Még, ha furcsán hangzik is. Nem ismertem el magamnak, míg el nem hagytuk Svédországot, de nem tagadhatod a szikra az elejétől fogva meg van köztünk.

Elképedtem a hallottaktól, talán ekkor még fel sem fogtam a szavait. Nem jutott elég levegő a tüdőmbe, hisz mi sosem voltunk túl jóban, kivéve az utóbbi időben. Felém mozdult, arcát hirtelen égetően közel éreztem. Zavaromban fogalmam sem volt mit tegyek, ez nem történhet meg. Elfordítottam és lehajtottam a fejem, mélyet lélegeztem, majd igyekeztem normálisan venni a levegőt, ami egyre nehezebben ment. A kanapé huzatját próbáltam tanulmányozni.

-          Igen, a veszekedés szikrája. – feleltem csendesen, ki kellett találni a saját érzelmeim, jelen pillanatban nem telt több tőlem.

Nem érkezett válasz, ezért szinte kényszert éreztem felnézni, mi is játszódik le körülöttem. Olyan lassan hajtottam végre ezt a műveletet, hogy még egy csiga is megirigyelné. A tekintetemet az ő mély, barna szempárjához vezettem. A szemei csillogtak a lámpafényben, a szája sarkában búvó mosoly látszott. Kezével hirtelen megsimogatta az arcomat, végül a fülem alá nyúlt, így húzott egyre közelebb magához. Mindössze egy levegővételre volt időm, mert az ajka az enyémhez ért. Képtelen voltam megmozdulni, vagy akár gondolkozni. Egyre messzebb kerültem a veszélytől, a kétségtől, a várostól, ahol vagyunk. Ajkaim megnyíltak előtte, az ujjaim felsiklottak a karján egészen a válláig, ahol egy kicsit megpihentek, aztán tovább vándoroltak a hajához. A fejemben lavina indult, a gondolat, amit Eric mondott végigsöpört bennem. Talán valóban igaza lehet. Van köztünk vonzás, mindössze nem elég erős a belső mágnesünk. Esetleg a csipkelődés volt az indok a közeledésre. Bármennyire is kántáltam magamba az ellenszenvet, mindig segítettem neki, a munkámon kívül is. Most, hogy már jobban ismerem, nagyon szimpatikus. Eddig nem gondolkoztam ezen a sok esemény végett, ami történt lefoglalt. Viszont már nem tudnék tiltakozni.

Egy idő után hatalmas sóhajtással oxigént juttattam a tüdőmbe, az énekes egy utolsó lágy puszit adott a számra, aztán a nyakamra tért át. Bizsergő érzés motoszkált bennem, a tincsei között turkáltam. Pillanatokon belül visszatért az arcbőrömhöz, végül csak nekitámasztotta a homlokát az enyémnek. Ő visszafogottan vigyorgott, én az ajkamat harapdáltam. Messzebb húzódtam, fogalmam sem volt mit mondjak, vagy mihez kezdjek. A szívem még mindig erősen kalapált, a vér a fülemben dobolt. Úgy döntöttem elterülök a kanapén, a fejemet az ölébe hajtom. Elkezdte simogatni a hajam, mégsem nyugtatott meg teljesen.

-          Nem fogok tudni aludni. – erőtlen a hangom, szinte rá sem ismerek.

-          Maradhatsz így, hátha mégis. – jólesik a közelsége, kezdem elhinni. Furcsa kimondani, de nem szeretnék elszakadni tőle, mintha mindig része lett volna az életemnek.

-          Mi a terv? Mármint láttam rajtad, meg mondtad is, hogy kitaláltál valamit. – a kíváncsiság beszélt belőlem.

-          Valóban, ezt meg is osztottam Andrew-al, de úgy gondoltuk titeket nem kell az időpontig beavatni. – várt egy kicsit, s mikor nem érkezett reakció folytatta – Még kellenek apró simítások a terven, azonban összességében meg van.

-          És el is mondod még ma? – egyszerre nevettük el magunkat.

-          Természetesen. Szóval a kémkedés estéjén, láttuk az ott dolgozókat. Egyenruhában voltak és belépő kártyákkal közlekedtek, ki és be. Valamelyikünk beöltözhetne, elvehetnénk egy kártyát, hogy körülnézhessen kissé, hogy megtudja, mit keresünk. Valamint, ha van alkalma, elhozza azt. Nem szeretnénk lopni, viszont mindenképpen rá kell jönnünk minek a tervrajza egyáltalán, mert akkor csőbe húzhatjuk Jame Alist. Egy semleges területen találkozhatunk vele, ahol a rendőrség elbújhat. – feltámaszkodtam miközben hallgattam. Elgondolkoztam.

-          Mint például a régi katonai kiképző, vagy valami félreeső elhagyatott épület. – bólint, én ismét visszahajtom a combjára a buksim.

Egyikünk sem mondott többet, sőt biztos voltam benne, bólintott az utolsó szavamra. Már a szempilláimat is egyre nehezebb tartottam, végül leengedtem.

/Eric Saade/

Nem aludtam sokat, mondhatni semennyit, hajnalban egy fél órácskát. Alap esetben szívesen hunytam volna le a szemeim, ez viszont nem az. Előre nem látható bajba keveredtem, amit még össze is kutyultam a "jól akarom magam érezni" elméletemmel. Bár tény, ha történik valami, legalább biztos vagyok benne, hogy a legtöbb időt kihasználtam. Talán ez az elmélet adott bátorságot elmondani Oliviának az érzéseim. Magam sem gondoltam volna, hogy ennyire erős az iránta való érzésem. Ő maga is érez valamit, jól sejtettem, éreztem. Valamelyikünknek ki kellett mondani. Lenéztem rá, ott szuszogott a lábamnál. Mosolyogtam, bár a nyakam, a derekam és a lábaim is zsibbadtak. A felkelő nap besütött az ablakon, az órám fél hetet mutatott. Óvatos mozdulatokkal megtámasztottam a lány fejét, fájdalmasan felemelkedtem a kanapáról. Mielőtt leengedtem volna a puha anyagra, megrebbent a szemhéja, ébredezni kezdett. Egy puszit adtam a homlokára, mire ő fáradt vigyorral és összehúzott szemmel figyelt.
Kinyújtottam a kezem a plafon felé, meghúzva a hátam, végül ásítás hagyta el a szám. Megvakartam a fejem, visszatettem a kalapot. Hastings felült, ránézett a cipőjére, majd fintorgott. Muszáj volt felvennie az indulás miatt. Gyorsan kijelentkeztünk ebből a szállodából és már indultunk is a másikba. Megfogtam a kezét, gyalog mentünk odáig, mivel nem voltunk túl messze. Várnunk kellett pár percet a parkolóban, mire begurult a fekete terepjáró Andrew-al és Calvinával. Felpillantottam a szobaablakainkra, semmi furcsát nem észleltem. Kiszálltak, de csak köszöntek, nem is tehettek mást. Mindketten meglepetten, fél pillanatra az összekulcsolt ujjainkat figyelték. Kellemetlen érzés. Drew a csomagtartó felé fordult, felnyitotta azt. A táskában kezdett kutatni, kis pisztolyokat keresett. Időközben elengedtem a hozzám érő, puha kezeket. Landry kapta az első fegyvert, majd én is elfogadtam egyet. Rápillantottam Olivra, torz arccal figyelte a jelenetet. Gondolom, még mindig nem tetszik neki az erőszak. Elfelejti az önvédelmet. Evans a kezébe nyomja a hideg fémet, tiltakozni sincs ideje.