17. fejezet ~ Who is the brave?

Jó rég jelentkeztem, elnézést, kicsit elfoglaltabb vagyok, mint nyáron. Igyekszem mindig minél előbb hozni a fejezetet, szóval most itt vagyok. Az előző kommentre válaszoltam, nagyon szépen köszönöm! Azonban nem csak egy ember véleménye érdekel, kérlek titeket írjátok meg a véleményeteket a fejezetről vagy esetleg eddig a történetről. Vagy akár egy mondatot is.:) A fejezetben nincs hiány izgalomból és akcióból, de többet nem árulnék el. Nem hagyhatjátok ki!

Kellemes olvasást kívánok.:)

Aftermath

A délelőtt folyamán csodálatos idő volt odakint, mi azonban az énekes szobájában ültünk. Azaz nem mind, hisz Calvina ki sem dugta az orrát a lakosztályából. Mindenkire haragudott, hogy előle eltitkoljuk a kis tervet, de legfőképpen talán rám, a tegnap délutáni miatt.  A konyhapultnál ültem, mellettem Saade gubbasztott és a keze az enyémen pihent. A kanapén nekünk szinte pontosan háttal Drew dolgozott a gépén. Szerencsére nem látott minket. Valamifajta azonosító kártyát készített, bár így is máséval kell bejutnunk az épületbe. A telefonom rezgésére összerezzentem a csendben, hisz csak halk billentyűkopogást hallottunk eddig. A kijelzőt látva felpattantam, a szoba másik végéig meg sem álltam. A két fiú egy pillanatig követett a szemével, majd visszafordultak a kényelmes helyzetükbe. Fülemhez fogtam a mobilt és beleszóltam.

-          Minden rendben apa? – kérdeztem félénken, gyengének éreztem magam, a falnak támaszkodtam.

-          Persze. Még pár napig maradnom kell, aztán ha minden jól megy, hazamegyek. – elmosolyodtam.

-          Úgy legyen! – reményeim szerint addigra megoldódik ez az ügy is, majd én is haza mehetek.

-          Veled minden rendben van? Eddig egyfolytában meséltél, az utóbbi időben alig hallok valamit az életedről, vagy rólad, netán a munkádról. Engem köt a titoktartás, te viszont az én kis hercegnőm vagy. – görcsbe rándult a gyomrom, a fejem mondanivalót keresett, ami nem hazugság. Gyűlöltem volna, ha megint meg kéne vezetnem az apám. A kis mosoly is az arcomra fagyott.

-          Most épp nem dolgozom az irodában, még a szabadságomat töltöm. – hebegtem valamit, ami igaz is.

-          Akkor remélem, hasznosan töltöd a szabadidődet. Sajnálom, hogy nincs rád több időm, tudom, hogy én kérdeztelek, de itt mögöttem már szólnak, hogy kellek. Szeretlek kicsim. – ennyire még sosem örültem, hogy befejezhetem a vele való beszélgetést. A torkomban nagy gombóc fejlődött a percek elteltével.

-          Én is szeretlek apa. – köszöntem el és letettem.

Lehajtott fejjel botorkáltam vissza a székre, letettem a telefont a pultra, majd a fejemet a kezemmel támasztottam meg. Pár pillanattal ezután Evans felemelkedett a helyéről, hátra sietett az asztal másik oldalára és elém helyezte a kis kártyát az álnevemmel és születési dátumommal. Valamint egy hiteles kép volt rajta rólam. Akár egy igazolvány.

-          Miért pont Megan Waters lett a nevem? – emeltem fel a szemöldököm, Eric pedig majd megpukkadt mellettem a nevetéstől.

-          Még véletlenül sem illene rád. – próbált lehiggadni, ami nehezen ment számára.

-          Hidd el Oliv, az enyém sem jobb! – lökte az arcomba a saját kártyáját az ügynök.

-          Adam Fischer? Tényleg nem jobb. – nevettem, szinte már folytak a könnyeim.

-          Ha befejeztük a szórakozást, – mondta Andrew fél mosolyt eresztve – akkor indulhatnánk is. Mindenki tudja a szerepét.

Elkomolyodva bólintottunk, innen nem babra megy a játék. Ha elkapnak, ki tudja hány börtönben töltött évünk lesz. Viszont ha már most szólunk a rendőröknek, nem tudják elkapni Jame Alist és számunkra fontos embereken állhat bosszút.

-          Landrynak erről egy szót sem. Nem kell tudnia, hogy elmentünk. – említette meg Eric.

Helyeseltem, majd Andrew a kezembe nyomta a fehér köpenyszerű egyenruhát, amit fel kell vennünk. Beledugtam a jobb kezem, majd a balt. A zsebébe ejtettem a nyakba akasztós igazolványom, aztán a srác is követte a példám. Saade előkereste a táskából a mini rádió adóvevőket.  Az egyiket becsúsztattam a farmernadrágom zsebébe. Eltették a számítógépet, és még pár felszerelést, végül indulásra készen álltunk. Messze elkerültük az olasz lány szobáját, és a liftet. A hátsó lépcsőn száguldottunk le a kocsiig. Bepakoltunk és már taposta is a gázt Drew. Kezem-lábam remegett, ilyenre én nem vagyok felkészülve, de sajnos nincs más lehetőség. Útközben feltettem egy sima üveges szemüveget is, hátha ezzel jobban beolvadok a tervrajzosok közé. Egy magas háznál, ahol elvileg a srácok már sokszor megfordultak, kitettük a popsztárt és a számítógépet, meg egy-két dolgot. A táskát a vállára dobva eltűnt az ajtó mögött, elindult fel az épület tetejére. Nem messze a titokzatos San Francisco-i cím hatalmas parkolójától, letettük az autót. Eric épp ekkor jelentkezett a kis kütyün, hogy fent van, és mindent összeszerelt. Elővettem a kis névjegykártyám, majd a nyakamba aggasztottam. Kiszálltam az autóból, végül Evans is követett. Azért siettünk, mert ilyen tájban figyelték meg műszakváltást. Hamarosan meg is pillantottunk egyenruhás embereket a parkoló felé menni. Odamentünk az egyikhez, kedvesen mosolyogtam rá.

-          Erre van az épület bejárata? – kérdeztem bizonytalanul és reméltem, nem remegett a hangom.

-          Igen, csak menjenek egyenesen, meg fogják találni. – közölte az óvatlan ember, Drew időközben észrevétlenül elment mellette, óvatosan mögé állt és egy pillanat múlva felmutatta a személy belépőjét.  Fogalmam sincs ezt hogy csinálta.

-          Köszönjük. – fordítottam hátat, a társamhoz siettem és vissza sem nézve a bejárat felé vettük az irányt. Első akadálynak pipa.

A lábam remegése nemhogy csillapodott, még erősödött is. Az őrök kereszttüzében sétáltunk végig, intettünk nekik, hátha így elvegyülünk. Be is jött, visszaintettek. Ekkor láttam, mindegyik oldalán egy pisztoly húzódik. Nagyot nyeltem, inkább magam elé figyeltem, mert a kapu felé közeledtünk. Megálltunk előtte, Evans pedig egy gyors mozdulattal leolvasta a kártyát, amit elloptunk, így senkinek sem tűnt fel, hogy a bejárat nem a saját kártyánkkal nyílt ki. Zsebre vágta az ismeretlen igazolványt, felé fordultam és elismerően bólintottam, mire ő csak somolygott. Beljebb léptünk az épület belsejébe, mindenhol egész nagy íróasztalok külön lámpával megvilágítva, valamint nagy sürgés-forgás fogadott.  Sokan görnyedtek a papírok és számítógépek felett, terveztek, mértek. Furcsa volt belecsöppenni ebbe a világba, ami számomra oly’ ismeretlen. Próbáltunk természetesen viselkedni, de az új környezet miatt körbevezettük a tekintetünk mindenen. Egy alak közeledett felénk és minél jobban átszelte a köztünk lévő távot, annál jobban kirajzolódtak vonásai. Hullámos, sötét hajú, talán Andrew-nál pár évvel idősebb férfi került elénk. Először kicsit megrémültem, de nem árultam el magam, aztán a kedves mosolya nyugalmat erőltetett rám.

-          Végre megérkeztetek, már vártunk titeket. – óvatosan összehúztam a szemöldököm és a mellettem lévő szemébe néztem. Csak egy pillanatra sikerült.

-          Miért vártatok ennyire? – kérdeztük szinte egyszerre.

-          Ti vagytok a new yorki kihelyezettek az új projekttel, nem? – emelte meg a szemöldökét a göndör hajú.

-          De, mi vagyunk. – kaptunk észbe egyszerre – Csak furcsa ez az egész, mármint ez a fogadtatás.

Elvigyorodott a férfi, erre mindketten megkönnyebbültünk, megúsztunk egy lebukást. Alig láthatóan kiengedtem a tüdőmből a felgyülemlett levegőt. A srác megfordult, intett, miszerint kövessük. Mesélt erről az épületről pár szót, valamint a fontosabb helyeket meg is mutatta. Én csak félig tudtam rá figyelni, pedig teljesen erre kellett volna koncentrálnom. Végül egy hatalmas íróasztalhoz vezetett bennünket. Teljesen fel volt szerelve az egész, mögötte még polcok is álltak.

-          Ez lesz a ti helyetek, itt nyugodtan csinálhatjátok a kis projekteteket. És gondolom azt is tudjátok, hogy köt tieteket a megbeszélésen egyeztetett titoktartás! – figyelmeztetett, mi pedig tetetett egyetértéssel helyeseltünk – Ha bármilyen segítségre van szükségetek, megtaláltok engem. Amúgy Arthur vagyok.

Biccentettem felé, a következő mozdulatával elénk hajolt és a kártyáinkat kezdte vizslatni. Az ütő is megfagyott bennem, az öklöm magam mellett szorítottam össze. Leolvasta a neveket, felnézett és mosolyogva elköszönt. Egy egész hegy esett le a vállamról abban a pillanatban, mikor ketten maradtunk Andrew-val.

-          Hát ez pont kapóra jön, amíg a kis tervünket próbáljuk összehozni, addig olyan mintha dolgoznánk és nem keltünk gyanút. – ültem le a gurulós székre.

-          Pontosan. – elővett egy vázlatpapírt, s az asztalra fektette – Ettől azonban még gyorsnak kell lennünk.

Bólintással jeleztem, ezt egyáltalán nem vitatom. Közben beüzemelte a számítógépét is, azon szorgosan gépelni kezdett. Mindenki a saját dolgával foglalkozott, nem pedig velünk.

-          Tudod, ez egy olyan hely, ahol mindenféle tervrajzokat készítenek és tárolnak. Gépekét, fejlesztésekét, valamint fegyverekét. – az utolsó szóra megfagyott ereimben a vér, de természetesen tudtam, ezért bólintottam – Mi valami fegyverét keressük, ami el is van rejtve valahova, hisz valamiféle államtitok, sőt világtitoknak is mondhatnám. Tehát valószínűleg a kis Arthur barátunk a közelébe sem vitt bennünket.

-          Jól következtetsz. – figyeltem minden csendes szavára, hogy véletlenül se legyen fültanúnk.

-          Már csak az a kérdés melyik az a szekrény, polc vagy esetleg széf, amiben megbúvik.

Úgy beszéltük meg, én elkezdek valamit rajzolgatni a tervpapírra, ő pedig nekiáll keresgélni. Elment mellőlem, én pedig a ceruzával és mérőeszközökkel dolgoztam körülbelül öt percig. Meguntam, ezért elkalandoztak a gondolataim, az asztal alatt előhúztam az idegen belépőjét, s tanulmányozni kezdtem.

Felfedeztem rajta egy számsort, erről hirtelen eszembe jutott valami. Kell, hogy legyen valamiféle szerverük, amire egy kód belépést biztosíthat. Beírtam a szervezet rövidített nevét, de nem találtam semmit. Aztán próbálkoztam a teljessel, azonnal lett eredménye. Szólni akartam Drew-nak, majdnem elárultam magunkat a saját nevén szólítva, ám az utolsó pillanatban beugrott az áll neve.

-          Adam, ide jönnél légy szíves? – kérdeztem nyugodt, ugyanakkor határozott hangon.

Az ügynök bólintott, átvágott pár íróasztal között mire megérkezett mellém. Rámutattam a monitorra, figyeltem, ahogy a szembogara szaporán mozog, miközben olvas. Körülnéztem, majd a kis belépőre mutattam.  Szavak nélkül gratulált egy elismerő pillantással, belépett a névvel és a számsorral. Őszintén megörültem, mikor akadozások nélkül beengedett a rendszer. A lehető leggyorsabban végignézetünk minden menüpontot, megtaláltuk a legtitkosabb tervrajzokat rejtő helyet. A túloldali raktár hátuljában lévő kis szekrényben.  Már csak megszereznünk kellett, ez volt a nehezebb fele.

Final Test

Még pár percig játszottuk, hogy mennyire dolgozunk az áll megbízásunkon, addig gyűjtöttük a bátorságunkat a folytatáshoz. Az ügynök ismét kotorászott a gépben, talált is egy vészkijáratot az épületből. Aztán a Stockholmban használt technikát alkalmazta a kamerák kiiktatására legalább pár percre. Végül az utolsó pötyögésnél elintézte, hogy megszólaljon a tűzjelző, de mégse értesítődjön az ide tartozó hatóság. Profi munka. Közben körülöttünk zúgolódás keletkezett, nem pánik, mert ezek az emberek ki vannak képezve az ilyen helyzetekre. Különben is ez egy gyakorlatnak felelt meg. Felálltak, a lehető leggyorsabban elmentették a rendszerre, amin dolgoztak és gyors léptekkel a főbejárat felé távozni kezdtek. Egy darabon mi is követtük a példát, azonban Andrew-nak ez a feladat könnyebb volt. A lábaim megremegtek, szívem ijedten kalapált össze-vissza. Az adrenalin hirtelen elöntött, alig bírtam rávenni az izmaimat a mozgásra, holott sietnem kellett volna. Utolsóknak álltunk be az embertömeg mögé kissé lemaradva. Végül félrehúzódtunk, hogy senki ne vegyen észre, majd visszaosontunk az asztalunkhoz. Eltettük a holminkat, az idegen belépőkártyáját a helység másik végébe helyeztük, mintha csak itt hagyta volna a tulajdonosa.

-          Körülbelül három percünk van, szóval siessünk! – mondta ingerülten a társam, futottunk a raktár felé.

Bólogattam én is sietve, a felfogásom még jó. Előkotortam a kis adóvevőt, amin Eric-kel tartjuk a kapcsolatot. Ő a magas ház tetejéről mindent látott.

-          Eric helyzetjelentést! – kiáltottam a kis fekete kütyübe.

-          Kint vannak, a parkolónál gyülekeztek, egyenlőre nem indulnak befelé. Minden rendben van bent is? – érdeklődött.

Benyitottunk a helyiségbe, körülöttünk mindenfelé nagyon magas polcok, s gurulós létrák fogadtak. Körülbelül olyan a kinézete, mint egy hatalmas könyvtárnak. Csak itt nem könyvek, hanem összegöngyölt tervrajzok, kör alakú műanyagokban vannak. Kicsit ijesztő volt így látni az ajtóból. Ezen nem gondolkozhattam sokáig, az ügynök máris elindult befelé a raktár végéhez, én pedig utána loholtam.

-          Sietnetek kell, már nagyon mozgolódnak, és most még a vészkijáratnál sincsenek őrök. – magyarázta a sztár a tetőről.

A mellettem álló kikapta a kezemből a szerkezetet, megnyomva a gombot belebeszélt.

-          Saade ne idegesíts már, tudom, hogy ez a feladatod, de kuss legyen egy kicsit. – mormogta.

Visszaadta, Eric erre nem reagált semmit, mivel tudatában van az idegi állapotunkkal. Ám ez nem mentette fel a volt FBI-ost.

-          Muszáj volt így beszélned vele? Csak szólt. – magyaráztam kérdőre vonva.

-          Igen, dühös vagyok rá, és még te is őt véded. Csak a dolgomat akarom végezni, hogy megmentsem a seggét. – összeráncolt szemöldökkel figyelt rám a megtalált kis szekrény előtt. Lakattal volt lezárva.

-          Szerintem nem kell ehhez a legjobb barátoknak lennetek, ugyanakkor megölni sem kellene egymást. Andrew, neked velem van problémád, ne Eric-et és a seggét hibáztasd. Én csak a barátod tudok lenni. Kérlek, legyen elég, nem szeretném, ha tönkre menne a kapcsolatunk. – szinte már kiabáltam.

-          Milyen kapcsolatunk Hastings? – kérdezte, de én már itt éreztem, nem lesz jó vége annak, amit mondani

szeretne nekem, így közbevágtam.

-          Mit csinálunk itt? Veszekszünk, mikor van fontosabb dolgunk, ráadásul az idő is szorít bennünket. Nem lehetünk ennyire gyerekesek! Talán jobb lett volna mégis Eric-kel jönnöd.

-          Ne haragudj, az idegeim pattanásig feszültek. – fordult vissza a szekrény felé, én meg a kezébe nyomtam egy csavarhúzót. Valamilyen szinten én kezdtem kötekedni, ezért rosszul éreztem magam.

Azzal a szerszámmal megszabadította a szekrényajtót a lakattól, belenyúlt, s kiszedte az összegöngyölt tervrajzot, ami benne volt. Egy pillanatra szétnyitotta, hogy meggyőződjön, az kell-e nekünk. Addig az ajtónál figyeltem, nehogy visszajöjjenek, valamint a kis adóvevőn Eric közléseire.

-          Srácok, jönnötök kell gyorsan, mert mindenki befejezte a gyakorlatot és visszamennének a helyükre az őrök, és a munkások is. – kapkodva, egy levegővel beszélt. Megfordultam.

-          Drew, hozd! Mennünk kell. – kiáltottam, visszatette a zárat, megvártam míg kijön, mögötte becsuktam a raktár ajtaját.

-          Gyere Oliv. – várt be, addig elrejtette a táskájába a papírokat.

Rohanni kezdtünk a vészkijárat felé, akkor azonban csipogni kezdett a nagy bejárat, miszerint kinyílik, és a munkások visszajönnek. Még jobban rákapcsoltunk a tempóra, az ügynök kézen ragadott, hihetetlen erővel húzni kezdett, alig bírtam a tempót, többször is úgy éreztem én megállok.  Majdnem elestem, végül azonban sikerült megtartanom az egyensúlyom. Szerencsém volt, hogy a kijáraton belülről egyszerűbb kimenni, mint bejönni. El sem hittem, kijutottunk.

/Eric Saade/

Nem szokásom a körömrágás, most mégis csináltam olyannyira aggódtam az akciónk miatt. Az őrök félúton voltak a hátsó ajtó felé, mindenki más a főbejáratnál toporgott. Ismét belenéztem a professzionális távcsőbe, de az éjjel sokkal jobban működik, mint most. Erre az egész idegeskedésre, betörésre még rátett, egy más érzet is. Olyan furcsa, az egész akció alatt olyan érzésem volt, mintha engem figyelne valaki. Önkéntelenül ötpercenként forgolódtam, még ebben a pillanatban is hátranéztem, de nem láttam semmi mást, csak a szomszéd épület tetejét. Visszanéztem, az én kezem remegett, mint egy vén csonté, féltettem Oliviát.

-          Gyerünk már, gyerünk. – motyogtam magamnak, akár egy teljesen idióta – Hol vagytok már?

Egy szempillantással később törtek ki az ajtón, ám ettől nem könnyebbültem meg, az őrszemek közeledtek feléjük. Jól tették, hogy nem álltak meg. A társunk rángatta Oliv-ot, de nem volt más választása, és most ezért hálát kell adnom neki. Szerencsénkre a közelben volt egy nagy fa, az mögött egy szűk kis utca, amin keresztül eljuthatnak az autóig. Mire a fegyveres észrevehette volna őket eltűntek a növény mögött. Kifújtam a levegőm, mi eddig szinte megfojtott, végighúztam a kezem az arcomon. A szívverésem lassult, közben még egyszer lenéztem az épületre a kémlelővel. A biztonságiak a helyükön álltak, nem követték őket. Utoljára hátra fordultam, hátha meglátom, ki leselkedik utánam. Nem volt ott senki. Lehet, beképzeltem az egészet. Összedobáltam a felvitt holmikat, azután gyors léptekkel elhagytam a tetőt.